Többnyire egyáltalán nincs idõm - most úgy alakult, hogy került, nem is kevés...

Részletekbe nem bocsátkoznék... :)

Ne gondold, hogy nem értékelem a munkádat, amit abba fektettél, hogy ezt kimásold a Wikipediából. De nézd el nekem, ha ez után nem gondolom, hogy értelmes vitát keríthetnénk a dologból.

Pedig olyan jó volt, amit a Forrest Gumpról írtál. Majd reagálok inkább arra - ha lesz idõm (és megnéztem még egyszer).

Szóba került a nyugati meg keleti filozófia. Egy dolgot hadd pontosítsak. Olyan, hogy keleti filozófia, nem létezik. Keleti gondolkodásmód, keleti bölcseletek, stb., az lehet. A filozófia egy görög találmány, és egy Görögországból kiindult kultúrkör. Ami ehhez tartozik, ebbõl ered, az filozófia. Aki meg ezzel "szakmaszerûen" is foglalkozik, az filozófus.

Nem mindenki filozófus, aki gondolkodó.

No, kiérdemeltem dícsérõ szavaidat, ez is valami... :)

Nos: nem tévedtem.

Õszintén sajnálom, hogy számodra magyar identitásod ezt jelenti...

Maradjunk csak a hagyma hasonlatnál, de ezúttal mi lenne, ha más értelmezését néznénk meg: a hagyma burka ehetetlen, ezt szûkségtelen magyarázni, de ahogy hántjuk egyre lejjebb és lejjebb a rétegeket, csakhamar eljutunk az ehetõ részekig.

Ilyen a magyar történelem is: 1526 óta több nagy felejtési perióduson is túljutott az ország, vagyis, mintha elfelejtette volna saját kulturáját és identitását. Ebbõl következett, hogy ahogy kifelé haladunk a kezdetek, azaz a hagyma közepének irányából a nemzeti érzés mind emészthetetlenebbé vált. Mára eljutottunk oda, hogy tényleg olyan mint a hagyma héja: barna (mint a Jobbik Magyarország ideológiája) és ehetetlen.

Természetesen én itt most a közgondolkodás változásaira koncentráltam, az egyes emberekére korántsem - ebben a tekintetben teljesen más törvényszerûségeket állapíthatunk meg.

Az tehát, hogy Hamvas mit tett a hazájáért, nem ide tartozik, ugyanis ebben a tekintetben többet tett, mint amennyit sok más kortársa, hiszen az egyik legjelentõsebb magyar filozófusnak tekinthetjük õt, s én magam igencsak fájlalom, hogy külföldön nem ismertebb a neve.

De az, hogy identitásától megszabadult, s hogy ezt õ maga is örömmel konstatálta, nagyon szomorú dolog.

A te értelmezésed is az, mert ha játékként fogjuk fel az életet, persze egy bizonyos pontig nagyon élvezhetõ, de aztán, lassan-lassan csak rá kell döbbennünk arra, hogy az élet nem ennyi, vagy különben önmagunkat hitegetjük tovább, ami, õszinténszólva, szerintem rendkívül fölösleges...

De errõl már mindent leírtam, nem fogok még egyszer belekezdeni: egy ponton az ember el kell jusson bizonyos következményekre, amelyeket, ha nem hajlandó tudomásul venni, csak önmagának árt vele.

Attól tartok, Hamvassal minden bizonnyal történt valami ilyesmi - sosem ástam az életmû mélyére, úgyhogy nem fogom tudni neked megmondani, hogy mi lehetett az, de biztos, hogy nem véletlenül volt olyan társtalan, szinte idegen test a magyar szellemi életben évtizedeken keresztül, aki senkit sem érdekelt, és akit úgyszintén nem igazán érdekelt senki - míg, a már emlegetett Várkonyi nagyon is benne volt a dolgok sûrûjében (pl. Kodolányi belírta az "Özönvízbe" a karakterét, mégpedig Ur városának könyvtárosaként).

Talán részben ennek is köszönheti, hogy élete végéig könyvtáros maradt, pedig akár ünnepelt filozófus is lehetett volna belõle (na persze ki a fene akar a Kádár-korszak ünnepelt filozófusa lenni).


Sajnálom azt is, hogy neked az, hogy magyar vagy pusztán szavak.

A nemzeti identitás ugyanis nagyon fontos dolog, és nem azért, hogy gyûlölködjünk, hanem azért, hogy a saját népünket és környezetünket jobbá tegyük. Magyar pedig az, aki magyarnak vallja magát, ennyi - ez már önmagában sem csekélység.

Azt, hogy bizonyos értelemben az emberiség egy nép, nem firtatom, hiszen a lentebb említett John Lennon és Bartók Béla ugyanezt fogalmazták meg - csak épp nem identitásuk rovására.


Ami pedig a homoszexualitást illeti, eredendõen mindenki biszexuális, aki egy kicsit is nyitott a világra (ezt tessék egyszerûen csak elfogadni, mert így igaz), még akkor is, ha életében egyszer sem volt homoszexuális kapcsolata - vágyódása, vagy legalábbis pillanata már mindenkinek volt, és ezt ne is tessék letagadni.

OFF

Vinogradov, valld be, hogy van egy idõnyerõd!

Képtelenség, hogy valakinek alapból ennyi ideje legyen! :)))

Add kölcsön az idõnyerõd, hogy tudjak válaszolni!

"Pont azért írtam, hogy nehéz lesz átlátnod, mert szinte tudtam, hogy a buddhizmus nem áll közel hozzád, márpedig ez
buddhizmus, nagybetûs méghozzá, de a buddhizmus is csak egy út, tökmindegy honnan nézzük, mert a ráébredés egy dologhoz juttat el. Mivel mi itt születtünk nekünk a keleti gondolkodás nagy általánosságban idegen, de tõlünk függetlenül a keleti bölcsesség és a nyugati között nincs különbség, csak szerintem a nyugati valamivel nagyobb kerülõ úton ér el ugyanoda."

Na ebben szerintem nem feltétlenül értünk egyet.

A keleti filozófia legtöbbször végsõ soron mindig oda jutott el, hogy megmondja, hogyan kell élni. Ez szép és igen üdvös dolog, különösen ha olyan sokat látott és tapasztalt férfiak jelentik ki, mint pl. Lao-Ce, és aki fogékony rá, annál bizonyára könnyedén be is válik - mint mondtam, én maradok európai, polgár, és magyar (e három nálam szorosan összefügg és ez adja identitásom alapját, ami igenis nem idejétmúlt fogalom - de errõl mindjárt bõvebben).

A nyugati filozófia ellenben a huszadik században eljutott az egzisztencializmusig, ami tulajdonképpen semmivel sem alapvetõbb, igencsak közhelyesnek tûnõ megállapításokat mond ki, mint a buddhizmus, de ennél jobbat még nem találtak ki, ugyanis egyszerûen azt mondja: a saját személyiségedbõl kiindulva kell felépítened magadat (látszólag ördögi kör, egyébként).

Nem azt mondja, hogy ki kell üresítened magadat, hanem éppen azt, hogy neked kell kvázi újra megszülnöd magadat. Azt, hogy az egzisztencializmus amúgy még mit jelent, azt ne firtassuk, mert az aztán már tényleg tömény filozófia, egzisztenciálékkal és szubjektív reflexiókkal megspékelve.

Számomra Forrest sokkal inkább ennek az önmagam felépítésének a példaképe, mint a buddhizmus azért némiképp izolált és mindentõl sztoikus nyugalommal távolságot tartó emberéé.

Forrestnek nagyon is van identitása, ebbõl következõen pedig nagyon is van helyhezkötöttsége, és ezt az identitást nem csak olyan alapvetõ dolgok jelentik, mint a szülõváros, az USA és hasonlók, hanem Jenny és az anyja is.

Ez sztem nagyon fontos, mert identitás nélkül, alias gyökerek nélkül nem létezik sem ember, sem emberiség. Az egyes lény repked, száll a szél szárnyán, mint a toll, de azért végül mégiscsak ugyanoda tér vissza (ld. a film elejét) - "Nagyon elfáradtam... Azt hiszem, most hazamegyek." - mondja, mikor befejezte a nagy futást.

Forrest nem csak ezt tette, de másokkal is így bánt: hagyta Jennyt, hadd repkedjen a világban, keresve a saját énjét, amíg végül meg nem találta. A hadnaggyal sem törõdött sokat: szinte passzívan viszonyult a támadásaihoz, egészen addig, amíg meg nem találta a helyét a világban.

Az alapvetõ motívumban azonban nem értünk egyet: nem ismerem részletesen a buddhizmus tanítását, pláne ezer ága-bogát, de a te szavaidból úgy vettem ki, hogy ez számodra a felelõsségvállalás hiányát jelenti.

Mert felelõsséget mindig valamiért vállalunk: a saját országunkért, a saját családunkért, a saját szerelmünkért stb. Ezek mind apró identitás-szálak, mint kötnek valahová. Ezek nélkül céltalan a lét.

Te azt mondod: Forrest azért vált naggyá, mert nem vállalt felelõsséget.

Ez nem igaz: Forrest azért vált naggyá, mert képes volt újra megszülni magát, a saját egzisztenciáját felépíteni a társadalomnak való megfeleléskényszer helyett - mivel ezzel sosem kellett törõdnie, részben saját alkatából adódóan is.

A társadalomnak nem felelt meg, de önmagának mindig. És ez az igazi felelõsségvállalás, mert ha én magam tudok hiteles mércévé válni a saját szememben, akkor egálban vagyok önmagammal és a többiekkel is.

Ez az a béke, amit "Dan hadnagy megkötött az Istenével". És ezért nem véletlen, hogy amikor utoljára látjuk, már felesége is van: tisztába jött önmagával és ezzel készen állt a felelõsségvállalásra.

Forrest hasonló utat járt be, csak kevesebb kerülõvel: pont akkor tette fel a kérdést Jenny-nek, amikor már õ maga is készen állt a felelõsségvállalásra.

És még valami: a boldogság öncélú keresése, dacára annak, hogy a "Boldogság nyomában" egy általam igencsak kedvelt film, baromság.

Most függetlenül attól, hogy hiszel-e a tulvilágban avagy sem - én igen, ugyanis eléggé elkeserítõ a tudat, hogy a halálom után tudattalan létezõként tengethetem a napjaimat - ezen a világon a tartós boldogságot igazából nem lelheted fel.

A boldogság netovábbját vagy apró pillanatok jelenthetik, vagy az, hogy egálba jöttél önmagaddal - de ez sem az a rózsaszín felhõben leledzés, sõt, nem is igazi harmónia - csak az élethez szûkséges erõforrás, tehát az identitás felvállalásához és a felelõsségvállaláshoz szûkséges talán nem is kevés energiatartalék.

Zemeckis egy utat mutat meg ebben a filmben, amelyen elérheted ezt a bizonyos egységet önmagaddal - és lényegtelen, hogy ezt minek nevezzük, hiszen a buddhista szerzetes és a keresztény pap egyaránt eljuthat erre a fokra, sõt, a leghétköznapibb ember is.



"ugyanis a nyugati filozófia még sehol sem volt, amikor a keleti már rég tanokba foglalta a végcélhoz vezetõ utat, ebbõl adódóan a nyugati még nem olyan zökkenõmentes."

Már több helyrõl is hallottam ilyen vélekedéseket.

Én ezzel egyáltalán nem értek egyet: a neandervölgyi ember elõbb halt ki, mint cro-magnoni, pedig a neandervölgyi régebbi és erõsebb fajta volt.

Eleve magát a filozófiát, mint olyat, nem szeretem.

Vannak filozófusok, akiket kedvelek, pl. Schoppenhauer, Kirkegard, Nietzsche (mind közül a legnagyobb és a legtökéletesebb elme, olyan, amilyet a távol-kelet sosem produkált), Sartre és Heidegger.

Ezek az emberek mind foglalkoztak az általam felvetett kérdésekkel és mind összetettebben foglalkoztak velük, mint bármely más filozófia, ezt nyugodtan kijelenthetem.

Különösen Nietzsche és a teremtés lényegéhez legközelebb jutó emberi lény, Martin Heidegger életmûvét ajánlom szíves figyelmedbe.



"Egyébként azért is elsõszámú kedvencem Hamvas Béla, mert õ a kettõt, mármint a nyugati és keleti filozófiát egyszerre értelmezte, a lényeg, hogy ugyanoda tart a dolog."

Hamvas kitûnõ koponya volt, rendkívüli elme és brilliánsan öntötte szavakba mondandóját - de jópáran, akik soha életükben még csak egy hozzá méltó gondolatot sem tudtak kiötölni, leborulnak szelleme elõtt, anélkül, hogy bármit is értenének abból, amit leírt.

A kedvenc példám a várpalotai rendõr esete, aki cirka tizenöt esztendõvel ezelõtt eladta minden könyvét, csak Hamvasokat pakolt fel a polcaira és úgy döntött, hogy ezentúl õ Hamvas útmutatásai szerint fog élni...

Na, ezt azért ne...

Nem tudom, hogy te magad mennyire érted Hamvast, az azonban tény, és ezt késõbb még meg fogom világítani egy kicsit elõtted, a legnagyobb korlátjával, ami, valószínûleg neked is a legnagyobb korlátod, nem vagy tisztában.

Hamvas ugyanis minden volt: koponya-katedrális, páratlan gondolkodó, csak épp egyvalami nem - magyar ember.

Gyönyörû, hatalmas várakat (könyvei) húzott fel a semmibõl egymaga, csak épp az alapozásra nem figyelt eléggé.

Hamvas sosem értette igazán a SAJÁT NEMZETE kultúráját, sosem volt eléggé itthon ezen a kárpáti tájékon, s talán ebbõl következik az, hogy olyan zabolátlan és semmilyen önkritikával nem bíró szellemi ember lett belõle, aki például hajlamos volt ilyen dolgok kimondására, mint: "ne nevezze magát mûvelt embernek az, aki legalább tízezer könyvet el nem olvasott".

Várkonyi, aki hozzá hasonló kaliberû, valamiféle õstudás felszínét hasonló módon kapargató, de sokkal szélesebb látókörû ember volt, nem csak az "Elveszett paradicsom"-ot és a "Sziriat oszlopai"-t írta meg, de a "Dunántúli magyar katonaköltõket", a "Magyar irodalom 1905-1941"-et és a "Petõfi és az alföldi népköltészet"-et is...

És csodák csodája, hol van itt is a probléma: az identitással, kedves Hannibal, az IDENTITÁSSAL...


„De azoknak az embereknek, akik valóban elértek valamit a világban, bizony szembe kellett menniük a társadalommal. Robert Owentõl Tisza Istvánig, Chopintõl John Lennonig a nagy emberek mindig konfrontálódtak a közegükkel.”
Épp ez a lényeg, ezek az emberek nem értek el semmit, zseniális és értékes emberek voltak, de nem értek el semmit"

Na, és itt látom én az ordas nagy tévedés igazi lenyomatát: négy ember nevét írtam le, de te a következõkben csak háromról írsz, és ki maradt ki, ki az az egy, akirõl nem írtál semmit: Tisza Istvánról, azaz a MAGYARRÓL.

Pedig nem véletlen, hogy éppen Tiszát rejtettem el csapdaként a felsorolásban, hiszen róla aztán el lehet mondani, hogy sikertelen volt: a saját nemzete a lehetõ legnegatívabb mérleggel zárta az elsõ világháborút, amelynek gyõzelmétõl õ Magyarország gondjainak megoldását is várta, õt magát pedig az új Magyarország történetének dicstelen nyitányán, 1918. október 31-én meggyilkolták - tehát, róla is el lehet mondani, amit teszem azt II. József magáról mondott, vagyishogy minden terve hajótörést szenvedett.

Nem, ilyen véletlen nincsen.

Ezennel kijelentem, hogy óriási hiányosságok vannak az identitástudatod körül - ezzel persze nem állsz egyedül, és nem is biztos, hogy a te hibád, de biztos vagyok benne, hogy közrejátszik abban, hogy ilyen kritikátlanul elfogadod a buddhizmust, holott bizonyos kritikával minden jelenséggel szemben viseltetni kell az olyan embernek, akinek egzisztenciája van.

A saját országodhoz kötõ identitás pedig nem azért fontos, mert ezt tanítják az iskolában, hanem azért, amit már Kölcsey is megmondott: nem vállalhatsz felelõsséget az egész emberiségért, de egy szûkebb tartományáért, a saját hazádért nagyon is igen.

A felelõsségvállalás pedig nélkülözhetetlen kelléke a történetnek, ugyanis ez tesz felnõtté.

Mint késõbb magad is bevallod, identitását vesztett ember vagy: és innentõl kezdve persze nincsen mérce. Innentõl kezdve bármi lehetséges, még a pedofíliát is elismerhetjük, ha azt a passzív és a világról még alig valamit tudó fél beleegyezése nyugtázza.



"Chopin zseniális, a mai napig a legnehezebb zongora darabokat írta de a mûvész ezzel semmit sem ér el, csak õ lett jobb a tömegnél, minõsége csak a tömegnél tette õt jobbá, az alkotása a mi tengõdõ létünket tett elviselhetõbbé és ezen fáradozott Robert Owen, de a sz*rt hiába dezodorozod, csak sz*r marad, az életünk ideális állapotba való visszaemelését egyikük munkája sem ért el, Lenon pedig, elismerve zenei tehetségét szerintem beállt abba a sorba akik a liberalizmusból, a humanizmusból, a pacifizmusból viccet csináltak és pont az ellenkezõjét érték el vele, ugyanis ahhoz a változáshoz amit õk és az a korosztály akart, több idõ kellett volna. Õk voltak azok akik szélsõségesen és leegyszerûsítve látták a világot, a béke jó a háború rossz. Bár ideológiailag megtudom valahol érteni Lenont én mégis azokkal a fiatal srácokkal értek egyet, akiket akaratuk ellenére a dzsungelbe vittek és túléltek jó pár év szolgálatot, túlélték az emberségben és a hazában való csalódást és hazajöttek és akkor se rettentek meg ha csecsemõgyilkosnak nevezték õket. Szóval lenon stb mind azzal konfrontálódtak amit õk és a tömeg gondolt a valóságról, de nem a valósággal, aminek semmi köze a mi általunk ismert valóságnak."

És akkor ezek után következzék, hogy ki a sikeres és ki a sikertelen:

1. Chopin:

pontosan tudta, hogy teljesen mindegy, hogy mi történik vele, minthogy ez a nagy idõben egyáltalán nem számít.

Ami számít, az az, ami fennmaradt, és nem igaz, hogy az csak elviselhetõvé teszi a létünket. A zenéje újjáformálhat minket, csak nyitottnak kell lennünk rá.

Nem véletlenül írtam Chopint, aki minden tekintetben közel áll hozzám: az a romantikus és liberális nemzedék még pontosan tudta, hogy valamit azért le kell tenni az asztalra, hogy az ember nyugodt lelkiismerettel haljon meg.


2. Owen:

Na, itt jön megint egy nekem nagyon kellemes kis visszacsatolás: nem váltotta meg a világot, ahogy az általad leírtak alapján vártad volna tõle.

Nem, de jó pár embert igen. Ha valaha hozzájutsz, ajánlom az írásait is szíves figyelmedbe: nem volt akárki a srác, és az általa papírra vetettek olyan felismerésekre is eljuttathatnak, amelyek egészen megdöbbentõen aktuálisak.


3. Lennon:

Itt is alapvetõ hibát követsz el: azt állítod, hogy Lennon leegyszerûsítette a dolgokat.

Ez nem igaz.

Õ nem egyszerûsített le semmit: a dolgok egyszerûsödtek le.

Számtalan embertõl hallom, hogy mennyire silányak a mai filmek meg könyvek - ébresztõ: ezek nem silányak, hanem a világ silány.

És egyébként ezek nem is oly ritkán nem csak hû tükörképei ennek a világnak, de egyben igazi remekmûvek is.

Van amúgy egy kedvenc példám arra nézve, hogy ki is volt Lennon: Bartók Béla írásaiban ugyanazt hirdette, amit Lennon az "Imagine"-ben, szinte nincs semmi különbség a kettõ között.

A másik az, hogy azt még lehet is mondani, hogy Lennon szövegei nem álltak a helyzet magaslatán (és itt most nem csak a dalszövegekre gondolok), de a dalok, amiket írt, egészen elképesztõ erejûek.

Ja, és Lennon ugye "szerepel" a Gumpban is - "nem olyan nehéz megfogalmazni"... :)

És persze, ugyanezt az embert 1980-ban lelõtte egy ámokfutó õrült.

De talán ez változtat valamit azon, amit õ létrehozott?

Nem...

Egy mûvésznek nem kell sikeresnek lennie, mert az a mûvészet halála. Ha nem olvastad Hemmingway-tõl a "Kilmandzsáró havát", vagy akár láttad a belõle készült filmet, akkor ezt az életben nem fogom tudni megmagyarázni neked...

Nem a siker, nem a boldogság a cél.


És erre példaképpen elõ is hoznék neked egy embert, akit nem tudom elképzelni, hogy nem tartasz nagyra: Gandhiról van szó.

Gandhi elképesztõ dolgokat mutatott meg a világnak: azt, hogy szeretettel és tisztelettel mindent el lehet érni. És valóban: ebben nem kevés keleti típusú bölcsesség is leledzett.

De õt is megölte egy ámokfutó...

És utána, semmibevéve tetteit, Nehru megkötött egy hazug és mérrhetetlenül igazságtalan békét Angliával, ami elvetette egy rendkívül fölösleges ellenségeskedés magvait India és a belõle kiszakított Pakisztán közt.

Ergo úgy igazából õ sem volt éppen sikeres, még hosszú távon sem.

De micsoda ember volt, és micsoda példát mutatott FELELÕSSÉGVÁLLALÁSBÓL és IDENTITÁSTUDATBÓL!

Ez itt a lényeg, nem a siker meg a boldogság...



"A világot nem lehet megváltani, ez is a nyugati felfogás egyik zsákutcája, ezzel kapcsolatban Jézusra gondolnánk, de a legnagyobb vicc az egészben, hogy Jézus sem akarta megváltani a világot"

Na, hoppá, ezt meg honnan veszed.

Nem vagyok keresztény ember (habár megkereszteltek volt), de ilyet azért nem mondanék soha.

Ha Jézus nem váltotta meg a világot, az azért kicsit elszomoírtó dolog, ha meg igen, akkor az alapjaiban újjáformál mindent.

"De, minthogy az ember ebben már nagyon régen érthetõ módon képtelen hinni, egyetlen megoldás maradt: az egymás iránt érzett érzelmeink a másikat igazi és tartalmas jóérzéssel eltöltõ elemeire való redukálása, azaz a szeretet" (Ingmar Bergman: Laterna Magica)



"A világot jobbá lehetne tenni ha a Buddhista hagyomány ideológiáját gyerekkortól sokan ismernék, de a választ azoknak kell megadni, akik felteszik a kérdést, ebbõl következik, hogy a nagy tömegekkel ezt felesleges megértetni. A legtöbb embernek ez olyan idegen mint a kvantumfizika, nem tudnák mirõl beszélsz és különben is, talán jobb nekik azokba az illúziókban, amikre a buddhizmus rávilágít, egyébként én se vagyok vallásos, az ideológia számít csak."

Én meg annyira nem szeretem sem a vallásokat, sem az ideológiákat.

És a buddhizmusban is van mit kritikai szemmel nézni.

Jézust vagy Gandhit viszont nehéz...



"Az ember identitásáról pedig még annyit, hogy az ember már rég nem operálhat egy csomó olyan dologgal, ami eddig biztos segítségként szolgált a világ megértéséhez. Mi a mai identitás? Hogy férfi vagyok, hogy magyar, hogy ilyen vagy olyan szexuális beállítottságú? Hogy európai? Fehér? Nyugati? XXI. századi? Éppen erre kellene rájönni, hogy minden amirõl azt hisszük fontos, jelentõség teli, igazából lényegtelen és az ami fontos lenne, nos azt leszarjuk."

Na ez az igazi nihilizmus, amibõl, kösz, nem kérek.

Igen, legyen identitásod és vállalj felelõsséget és azontúl a többit tényleg leszarhatod. Te tedd meg, amit tudsz, a többit meg hagyd másokra.

Dan hadnagy azt hitte, hogy az egyetlen lehetõség erre a hõsi halál, ami egy igen rövidlátó és beszûkült nevelés következménye volt. Annyira nem látott túl ezen a gondolaton, hogy másért talán nem is ment Vietnámba, minthogy megölesse magát.

Forrest azonban segített új értelmet adni az életének. A beszûkült látókörrel értelmezett identitástudat helyett a széles látókörû felelõsségvállalást.



"Pl az elõbb említett Szent Ferencet akkoriban mindenki hülyének nézte, pedig pont azt értette meg, hogy ezek a rohadó cuccok, az értéktárgyaktól az eszmékig, ezek mind korszakról korszakra csak szánalmas ismétlõdések, egy értelmetlen, céltalan és megnem értett lefokozott lét állandó ismétlõdése, ami semmivel sem lett jobb az idõk során az ember számára, csak könnyebb lett, mert van fütés és kocsi, vagyis egy dolgot értünk el, hogy gyengébbek lettünk, mert kiszûrtük azokat amik erõsebbé tettek minket, ha el nem pusztítottak. Az egyén nem lett semmivel sem boldog, mert ez még mindig céltalan vegetálás, olyan kérdésekkel, melyre rossz válaszokat ad, az életünk még mindig akvárium, csak kényelmesebb, szebb és komfortosabb, de semmit se változott."

A boldogságkeresésrõl és az egyénrõl már mindent leírtam, amit akartam - azokkal a kikötésekkel tulajdonképpen igazad van, de ettõl a felismeréstõl hajtava Szent Ferec elmehetett volna akkár a korabeli "Harcosok klubjába" is... ;)

Na tessék, vannak még csodák... :)

Tyû, ez igen!

Írsz össze-vissza mindenféle hagymázzal átitatott izét, aztán egyszer-egyszer csak elõjön az, hogy nem akármilyen gondolataid vannak...

Elismerésem az elemzéshez még akkor is, ha vannak benne olyan részek amelyekkel egyáltalán nem értek egyet.



"FG megértésében abban az irányban érdemes kutatni, hogy Zemeckisnél többször
elõjön a buddhizmus, vagy még annál is kifinomultabb szintje, a Zen. (Pl számkivetett) Ennek egyik alaptétele, a békés harcos útjában is látott õsi keleti felfogás, hogy az úton rajta kell lenni, nem az a lényeg, hogy a végére érjünk."

Én eddig nem fedeztem fel ezt a vonulatot Zemeckis filmjeinél, de igazad lehet.



"Gump fogyatékosságában, ahogy írtad vannak pozitívumok, vagy bejön az oscar miatt, tökmindegy"

Nem tudom megérteni, hogy miért jön mindenki ezzel, hogy biztos az Oscar meg a sajtó...

Hagyjátok ezt abba, mert már komolyan elegem kezd lenni a dologból: a véleményem a sajátom, ha nem tetszik, akkor velem vitatkozzatok, ne pedig azzal gyertek, hogy "biztos a hivatalos vélekedés miatt mondom ezt..."

És nem azt írtam, hogy vannak benne pozitívumok.

Megint ugyanaz: konzekvensen oda sem figyelsz arra, amit írok.

Azt írtam, hogy õ egy ártatlan ember, és pont ebben van az értéke.

De, hogy hozzád közel álló példát mondjak, hogy is képzelem el Gumpot: õ az, aki más szférákban mozog mint mi, vagyis olyasvalaki, mint Benjamin Hof szerint Micimackó, a bizánci kultúrkörben pedig az ún. "szent bolond", aki elõtt mélységes tisztelettel hajoltak meg, még nem is olyan régen a pravoszláv pópák is.

Tudatos létezõ, de minden, az évszázadok alatt kialakított társadalmi rituáléra nézve tudattalan.

És igen, ez inkább a társadalmat minõsíti, mint önmagát.

A dolog buddhista része meg, már megbocsáss, nem igazán érdekel - Gumpot sem érdekelte.

Tisztelem a távol-keleti kulturákat, de én magam polgár vagyok, európai és magyar, úgyhogy maradok a saját kategóriáimnál.



"Nem gondolom hogy Dan hadnagy, a sok paraszt a film során, vagy jenny olyan nagy zsenik lettek volna, de hivatalos kõbevésett szemlélet szerint õk voltak a normális emberek, õk akik úgy elcseszték az életüket, (ezek egyébként a világot is) hogy azt akarva se lehetett volna jobban."

Na ebben marhára nincs igazad.

Megint ez a vulgarizálás, leegyszerûsítés...

Ahogy Gump él, az kétségtelenül szép élet, tartalmas és követendõ is azok számára, akik olyan alkatok, mint õ.

De azoknak az embereknek, akik valóban elértek valamit a világban, bizony szembe kellett menniük a társadalommal. Robert Owentõl Tisza Istvánig, Chopintõl John Lennonig a nagy emberek mindig konfrontálódtak a közegükkel.

Gump pedig, igen, valóban sikeresebbnek mondható a többieknél, de az életmódja végig szemlélõdõ, passzív maradt abban a tekintetben, hogy mit jelentett õ a társadalom számára.

Az igazi aktivitás nagyon is a társadalmon belül zajlik, nagyon is tudatos és nagyon is a játékszabályok tiszteletben tartásán múlik.

Ha tehát, meglehetõsen sarkítva azt mondod, hogy Forrest élt, de mindenki más nem, akkor ez nagyon nem igaz, mert akkor azt propagálod, hogy az identitás elvesztése az egyetlen út az életben, holott sok értelmes út van, amit választhatunk, de a többség bizony nagyon is a társadalom sûrûjébe vezet.

Másrészt Forrest tekintetében továbbra is konzekvensen kihangsúlyozom a népmesei vonásokat: õ mindenhol ott volt, mindenben részt vett.

Igazi mese az õ története, amerikai népmese - ebben a tekintetben leginkább Tim Burton "Nagy halának" fõszereplõjéhez és történetéhez tudnám hasonlítani, pl. abban a tekintetben is, hogy mind a kettõnek nagyon komolyan meghatározott identitása van, amit te nem akarsz észrevenni.



"Dan hadnagy és Jenny akkor értették meg Gump békés, szemlélõdõ egyszerûségét amikor osztoztak az õ egyszerûségében, valahol mind rájöttek, hogy õk azok akik ideákhoz, elvekhez, törvényekhez, erkölcshöz, korhoz, térhez, nemzethez, múlthoz, elváráshoz, számokhoz, tanulmányokhoz, valósághoz, elgondolásokhoz, törekvésekhez, eltervezettséghez, hithez, morálhoz, álmokhoz, politikához, illúzióhoz, nem hasznos emlékekhez (van akinek háborús õs, vagy molesztálás) ragaszkodtak, mind ahhoz ami múlt, vagyis nincs is, vagy illúzió, ahogy az ember kötöttsége sincs, szóval az ember az aki magát egy szögmérõvel megszerkesztett kamu világhoz köti és azt sem veszi észre, hogy sosem tudott egy percre megállni, szemlélõdni, észrevenni mennyi csoda és szépség van körülötte, ezt az embertípust nevezte Hamvas Béla Chanonnak. Ezeket a siker, a haszon, az elismerés, az uralkodás, a gyõzelem, a megbecsülés, az élvezetek hajtják, módszereik gátlástalanok, közelgõ végük alatt pedig egyszer sem tudtak leülni egy fa alá és csak hallgatni a természetet, nem tudnak érezni, se boldogok lenni, mert egy percre sem csendesednek el, hogy rájöjjenek mi is az számukra, õk választottak a választékból de nem minden van a listán."

Igazán gyönyörû megfogalmazás, de megint nem látod meg, hogy más út is létezik.

Pont te beszélsz egyetlen üdvözítõ útról, pedig valójában nagyon is sok van.

Nem igaz, hogy a társadalmi embert csak ilyen dolgok motiválják.

Motiválhatja a vallás, a béke megteremtése, azoknak a sorsa, akikért õ felelõs (család, haza stb.), nem csak az általad emlegetett dolgok - ezeket a pozitív összetevõket nevezem én identitásnak.


Ezzel a kitétellel nagyjából igaz, amit mondasz: a film karakterei Forrest sorsában és tetteiben megláttak egy utat és egy embert, és ez segített számukra is megtalálni a helyes utat - vagyis az identitásukat.

A szemlélõdõ attitûd megléte nagyon fontos az embernél (Maeterlinck a Csendrõl szóló írását ajánlom ehhez a kérdéshez), de az ezen alapuló életmód csak egy út lehet a sok közül.

Ezt fontos lenne megértened - meg azt is, hogy nem csak buddhizmus van a világon.

Tudnod kell tárgyilagosnak lenni, de részrehajlónak is, ha kell - s hogy mikor melyiket kell alkalmazni: ebben áll az igazi bölcsesség, s ennek egészséges táptalaja lehet a fentebb már emlegetett identitástudat is.

Amit te írsz, abból az jön le, hogy az embernek semmi más iránt nincs felelõssége a világban, csakhogy ez nem igaz.

Az ember felelõssége nagyon is kiterjedt valami, és ezt Forrest is pontosan tudja - pl. mikor kimenti az egysége összes emberét az erdõbõl, vagy, amikor hagyja elmenni Jenny-t, hogy megjárja a maga útjait.



"Tudatukban pont az a pokol tombol mint Vietnámban, vagy a molesztáló apa házában, az, hogy testük megsérül már csak másodlagos. Jenny és Dan hadnagy nem tudtak boldogok lenni, sosem tudták mi az, nem merték keresni, nem mertek azok lenni (pl ahogy a Brockeback Mountainban sem) A boldogság viszont nem megszerkesztett, hanem spontán és bármiben ott lehet, nem drogok, szex, siker (jenny) vagy dicsõség, kitüntetések, (Dan hadnagy) hanem „miért ne futhatnék ha van kedvem, aztán abba hagyom ha már nincs” (Gump) Gump anti chanan, független és szabad, egy ember akin nincs rajta a hazug világ illúzióinak sokasága, ezért nem is kötõdik hozzájuk, õ csak annyit tesz, hogy mindennek meglátja a naiv, eredeti mivoltát, a rárakódott több évezredes vakság tévelygése nélkül."

Ez szép, és a fenti kitételek alkalmazásával egyet is értek vele...



"A jót minden ok nélkül kell, minden bírálat és megértés nélkül kell élvezni és megélni (pl a charlie és a csokigyárban: A csoki nem értelmes, hanem jó dolog (ki az a f.sz aki megérteni próbál valamit amit átérezni kell, ami csak jó? ) Az úton tehát rajta kell lenni, nem az a lényeg, hogy a végére érjen az ember, hogy bármit elérjen vele, „miért fut? Világbéke? Nõk jogai? Háború ellenzõ?” „Nem bmeg, mert kedvem van hozzá”"

Ez igaz, de a felsoroltak meg olyan dolgok, amelyekért jóval többet kell tenni, minthogy futunk értük... :)

Bár azt ez alapján szívesen hozzátenném, amit te nem írtál: Forrest inkább volt hippi, mint Jenny barátai.



"Másik beavatási paradoxon, hogy az akarattal épp, hogy az ellenkezõjét éri el az ember, vagy nem azt kapod amit akarsz. Azok akik nagyon akartak valamit, Dan hadnagy dicsõség, Jenny siker hírnév, pont az ellenkezõjét érték el, ( Dan hadnagynak minden õse elesett, vagyis nem volt sikerük, Jennyire sosem figyeltek, egy utolsó kis proli gyerek volt, ezért kellett neki a figyelem, nem vették észre gyerekkorában mekkora bajban volt) de míg ezekre keresték a megoldást, nem vették észre, hogy ugyanabban az állapotban rögzülnek akár a titokzatos folyóban, (Mind beszálltak a kocsiba)
Gump aki nem akart semmit, mindkettõt megszerezte, a hadi dicsõséget és a sikert is, de nem számított neki, mert ez nem számít, õ játszani szeretett, mert a játék élvezete miatt kell csinálni."

Na erre írtam, hogy ehhez a filmhez semmit nem szabad hozzátenni, mert csak elvesz belõle...

"Beavatási paradoxon..." - na köszönöm, ilyet nem kérek, ilyen nekem nem kell...

Aztán: persze, aki sokat markol, az keveset fog, de ez megint leegyszerûsítése az egész életnek. Mert persze, általában, aki nagyon akar valami igazán haszontalan dolgot (pénz, hatalom stb.) az soha nem fogja megszerezni, de aki valami nagyot akar véghezvinni, és igazán akarja, az nem ritkán meg is csinálja.

Az ilyen dolgokat az emberek ugyanis nem magukért, hanem a másokért szokták tenni, identitásuk nevében, saját társadalmukon belül.

Ami pedig "Forrest sikereit" illeti, az sokkal inkább az õ nagyszerûségét és kivételes képességeit példázza, mint az általad leírtakat.

Persze tudom, az frappánsabban hangzik, mint az én szövegem, de az igazság nem mindig hangzik el frappáns külsõségek között...



"Most persze kisregényt lehetne írni, mennyire hibás az ember értékorientációja és hogyan hozott létre egy oly világot, amiben a valóban normális egyéneket (Jézus, Szent Ferenc, Buddha, vagy filmek terén pl McMurphy a száll a kakukk fészkére) hogy azokat akik átlátnak ezen az egész szaron, próbálnak segíteni, miként tartják hülyének, üldözendõnek, fogyatékosnak, miként végezhetik, miként iktatják ki azokat akik kiszabadulnak ennek a mókus keréknek a forgásából, ezzel bizonyítva: ki lehet kerülni, ez már maga szégyen. A végén persze mindenki megkapta amit akart, Jenny madárrá változott és elrepült, ezért volt fontos hogy Gump távolodásával felszálltak a madarak, Dan hadnagy meglelte a békét, annyi generáció után sikerült „neki”, gump pedig maradt aki, tovább szemlélõdött, nyugodtan, úgy ült a busz megállóban ahogy gyerekként a verandán, ez van a számkivetettben is, a szigeten is olyan magányosan állt mint a film végén a puszta közepén."


Na erre írtam az elején, hogy igazán szépen is tudsz te írni, ha akarsz!

Ez az: maradj a szemlélõdésnél, és írj arról, ne akard buddhista "teológiával" megváltani a világot... ;)



"A filmben lévõ pedofília, régebbi beszélgetéseinkre visszautalva, az erõszakkal párosuló, vérfertõzõ fajtába tartozik, ez pl járhatatlan út, ez kárt tesz egy gyerekben, de egy felnõttben is, vagyis egy felnõttet is káros ha megerõszakolsz, az erõszak mindig káros, de a világ dolgainak kollektíven, egységesen nem szabad értelmet nyerniük, nincs két egyforma eset, tojás, ember stb, vagyis egységes következtetéseket ezekrõl levonni, a világ sokszínûségének és többrétegûségének ellenzését jelenti, ami egyszerû agyhasználatra vall, a pedofília is ilyen dolog amit egységes érveléssel nem lehet megérteni és nem megítélnit írtam, hiszen azt meg végképp nem lehet megértés nélkül."

Kérlek, ne hozzuk elõ a régi témát, ha lehet...

Megvan az az életkor, ahonnan a szexuális élet vállalása tudatos döntés következménye lehet - és még azt is megállapítottam, hogy ez kicsit lejjebb van, mint azt a társadalom manapság megállapítja.

Abban viszont már nem értünk egyet, hogy ez a határ ott lenne, ahol te véled megtalálhatni, hiszen ott egyik fél esetében még akkor sem beszélhetünk tudatos döntésrõl, ha benne lenne a dologban...

Na, remek, akkor már csak a másik kérdésemre várok választ...