na, akkor ott írj neki, és nem is kell hónapokat várni, amíg kiér a leveled amcsiba. :D

én egy közös fotót értékelnék csak.

errõl sajnos én is tudok, ez amolyan szallagmunka, leszarják, h mirõl zagyválsz a leveledben, de én egy autogramkártyának is örülnék :D
jah, és am. van M-nek egy hivatalos website-ja, ahol lehet neki üzenetet írni meg hasonlók...

:DDDD remélem, h ilyesmi nem fog még véletlenül sem megtörténni :D

az jó lenne, én benne vagyok és én elküldeném, itt pedig megalkotnánk :DDD
engem meg lázba hozna, ha már találkozni nem találkozhatok vele...

A többségnél az van, hogy egy kártyát beledobnak egy válaszborítékba, és már mehet is a postára. Még soha nem hallottam azt, hogy rendes levelet megírtak volna...

engem abszolút nem érdekelnek az ilyesmik, nem hoz lázba egy fénykép egy aláírással. de akkor úgy kéne írni, hogy mi az M topicból együtt egy levelet. :D :D

akarok neki írni már egy jó ideje, de sose akaródzik hozzákezdenem és fordítgatnom egy csomó mindent, amiket nem tudok, ráadásul sztem sok hiba is lenne benne :D

ahha, szóval az általad megadott címre nyugodtan elküldhetnék egy levelet, és elméletileg M-nek meg kéne kapnia..

akkor miért kell az elérhetõsége, ha nem akarsz neki írni?

szerintem a CBS irodába megy a levél, és külön oda kell írni, hogy CSI Miami, és M megkapja a leveled.

azzal egy csomót kéne pepecselnem, h írjak a CBS-nek vagy M-nek...

ez itt most a CBS címe???

már miért ne lenne?
találd fel magad, írj a CBS-nek

Emily Procter
c/o CSI Miami
CBS-TV
7800 Beverly Blvd#18
Los Angeles CA 90036
USA

loool :DDDD

hát M-nek miért nincs fenn az elérhetõsege a neten??? ez így nem ér...

ezt a regényt most nincs kedvem elolvasni :D

És ha valaki Lizihez hasonló karriert szeretne befutni, egy elérhetõségi tipp: :D :D

JERRY BRUCKHEIMER FILMS

1631 10th St
Santa Monica, CA
USA
Telefon - 310664-6260
Fax - 310-664-6261

Életrajz

„A legsikeresebb producer a filmtörténelemben.”- Time Magazine

Amennyire ismeretlennek és semmitmondónak tartják hazánkban ezt a nevet, annyira közismertnek és népszerûnek a tengerentúlon. Pedig Jerry Bruckheimer neve lassan eggyé válik a tömegszórakoztatással és a kommersz filmkészítéssel. És mégsem. Kevés hollywoodi producernek vannak jó stílusjegyei, amitõl egy filmet hozzárendelhetünk, de az õ produkciói láttán egybõl rájöhetünk, ki is áll mögötte. Filmjeiben van valami különlegesen egyedi és mással összetéveszthetetlen hangulat, ami a többi producer sajátos stílusjegyihez képest merõben szembetûnõbb egyediséget áraszt: ez pedig nem más, mint a képi világ. Amióta együtt dolgozott John Schwarzmannal a Bad Boys-ban, azóta JB filmjei fõképp narancssárgában és égkékben pompáznak. Ezek a színek jobban megragadják tudatunkat, mint a többi hideg és meleg szín, ezáltal lesznek képileg még izgalmasabbak és még jobbak a hatások, amikkel Bruckheimer szembesít minket: az Armageddon, a Karib-tenger kalózai - A Fekete Gyöngy, a Tolvajtempó, a Con Air, a Szikla, a Bad Boys- Mire jók a rosszfiúk, és a Sólyom végveszélyben mind-mind olyan filmek, amelyek a Nap visszaverõdõ sugarai nélkül sokkal átlagosabb akciómozik lennének. Produkcióiban még visszatérõ a hazafias érzéseket felsorakoztató képsorok ábrázolása, amik giccsben úsznak, különösen ha vegyítve vannak az amerikai zászlóval, egy jó adag hõsiességgel és persze jó sok naplementével. Jerry Bruckheimer mindig meglepetést tud okozni a szakmának és a közönségnek egyaránt, ugyanis képes a nevét adni olyan közönséges mega-gagyikhoz, amelyekhez a legdörzsöltebb producer még csak a közelébe sem menne. Bruckheimer csendestársa filmjeinek, mert egyetlen mûvénél sem harsogja tele a nevét a sajtó. Tökéletesen illik rá a “popcorn-filmes” jelzõ, mert mint azt maga is bevallotta, "nincs számára jobb idõtöltés, mint egy nagy adag kukoricával beülni egy szórakoztató mozira". Amióta a legjobb barátja Don Simpson meghalt, Jerry B. ötödik sebességbe kapcsolt.

A filmes üzletember

Emigráns német zsidó család fiaként született 1945. szeptember 21-én, a Michigan állambeli Detroitban. Detroit szegénynegyedében lakott szüleivel, ahol jobbára szintén zsidó származásúak éltek. A kis Jerry még csak nyolc éves volt, amikor már saját baseball-csapatot szervezett. Leleményességében még a ruhákat is õ szerezte be a csapatnak. Tizenkét éves volt, amikor ugyanezt megcsinálta egy jégkorong-csapattal. Megpróbáltatásai ellenére bekerült az Arizonai Egyetemre, ahol pszichológiát tanult. Néhány kísérleti és jelentéktelen film után, 1979-ben Paul Schrader író-rendezõvel elkészítette az Amerikai gigolót, Richard Gere fõszereplésével. Ezt követte egy horror, a Cat People.

Az elsõ számottevõ kiugrás 1983-ban következett be, amikor Don Simpsonnal (aki mellesleg a szobatársa volt az egyetemen), közösen hozták tetõ alá a Flashdancet. A filmet a szex, a gyors vágások és a remek zene a listák csúcsára emelte, és a harmadik helyen zárta az évet az amerikai bevételi listán. Bruckheimer ekkor még 30 éves sem volt, s máris elkönyvelhette az elsõ százmilliós filmjét. A Beverly Hills-i zsaru nem csak a hollywoodi berkekben Outside-nak becézett Simpsonnak és Bruckheimernek hozott világsikert, hanem az addig csak stand-up comedy-kben és kisebb mozikban pengetõ Eddie Murphynek is. A Beverly Hills-i zsaru nagypofájú nyomozója megint egy bizonyítéka volt annak, hogy a két producer mogulnak milyen érzéke volt ahhoz, hogy kiszolgálja a nézõk igényeit. A film egykoron szebb napokat látott rendezõje, Martin Brest (Gengszter románc, Éjszakai rohanás, Egy asszony illata) ezzel az akcióvígjátékával dobta be magát a piacra, amely új dimenzióba repítette ezt az akkoriban reneszánszát élõ mûfajt.

Az 1986-ban mozikba kerülõ Top Gun címû, patrióta érzelmektõl sem mentes mozival egyszersmind megalapozták az akkor még csak szárnyait bontogató Tom Cruise hírnevét is.

1985-ben és 1988-ban a National Association of Theather Owners (NATO) az év producerének választotta Bruckheimert. 1988-ban a Publicists Guild of America õt és Don Simpsont választották meg a Motion Picture Showman of the Year díjára. 2003-ban Showmanship in Television díjjal tüntette ki ugyanez a szervezet. A Beverly Hills-i zsaru folytatására 1987-ig kellett várni, és a történet, illetve fogadtatása olyan volt, mint az elsõ résznek.

1990-et írunk, amikor bemutatják Tom Cruise és az akkor már „vörös démon”-ként emlegetett Nicole Kidman fõszereplésével a Mint a villámot (82,670,733$). A történet egy Nascar versenyzõ életét mutatja be, valamint hogy mit is jelent az igazi elhivatottság. Érdekesség, hogy a filmben egy pillanatra feltûnik maga Don Simpson is, mint elvetemült Nascar sofõr.

1995 ismét az õ évük, hiszen ebben az évben a Bad boys-Mire jók a rosszfiúk tarolt a mozikasszáknál, és ebben az évben még olyan filmeket mutattak be, amelyek szintén elsöprõ anyagi sikert értek el. Az Utolsó esély (91,387,195$) az U.S.S. Alabama atomtengeralattjáró fedélzetén játszódó thriller, a fõbb szerepekben a zseniális Gene Hackmannel és a kétszeres Oscar-díjas Denzel Washingtonnal. A Veszélyes kölykök (84,919,401$) egy olyan világot mutat be, amiben tanárnak lenni annyit tesz: húzd meg magad, és akkor nem esik bántódásod. A szegénynegyedekben mûködõ iskolák legtöbbjében ez a mottó lebeg az iskola kapui fölött, de egy nap jön egy tanárnõ (Michelle Pfeiffer), és megpróbálja átnevelni a gettókból jött tinédzsereket a hasztalan semmittevésbõl a tanulás rögös, de célravezetõ útjára.

1996-ban a Szikla világviszerte közel 400 milliót hozott, így méltón érdemelte ki Bruckheimer a NATO-tól a Favorite Movie of The Year elismerést. A filmben szereplõ trió - Sean Connery, Ed Harris és Nicolas Cage - a kietlen börtön falai közt csépelik egymást, míg 81 túsz saját bõrén tapasztalhatja meg, hogy milyen lehetett egykoron Al Caponénak ott hûsölnie. A sikereket azonban egy tragédia árnyékolta be. Még ebben az évben 13 évnyi munka és barátság után elhunyt Don Simpson (a diagnózis szívinfarktus volt, de valójában kábítószer-túladagolás következtében). Bruckheimer egyedül folytatta a munkát és 1997-ben máris elõállt a 110 millió dolláros költségvetéssel készült Con Air-A Fegyenjárat címû akcióbombával, ami közel negyedmilliárd dollár bevételt termelt a világ országaiban.

”1998 július 1-én az összes iskola bezár...örökre. „- hirdette a reklám Michael Bay filmjét. Az Armageddonban olajfúrók egy tizenkét napos, gyorstalpaló asztronauta-kiképzés után Harry Stamper (Bruce Willis) vezetésével megmentik a világot egy Föld felé száguldó aszteroidától. Még ez a kissé gyermeteg történet is elegendõ ahhoz, hogy elsöprõ siker legyen, s hála az olajos srácoknak, a giga-produkció több mint fél milliárd dollárt termel a kasszáknál, maga mögé utasítva hasonló témájú riválisát, a Deep Impactet. Szintén ebben az évben kerül bemutatásra egy másik blockbuster mozi, a közellenség, Gene Hackman és Will Smith macska-egér játékával, valamint 225 millió bevétellel.

1999-ben ShoWest International Box Office Achievement Award-ot adományozzák neki, mint páratlan külföldi bevételeket elért producernek. 2000-ben pedig az addigi munkásságát a David O. Selznickrõl (Elfújta a szél) elnevezett életmûdíjjal jutalmazta a Motion Pictures from the Producers Guild of America.

Ezt az elismerést követõen ismét három új alkotással állt elõ: az elsõ a Tolvajtempó, ami az 1974-es klasszikus B-mozi nem épp remek remakeje. Egy film, mely közel 230 milliós bevételt termelt, és amely mindenrõl szólt, kivéve az autólopásról. Mert hát valljuk be, ha egy autót 60 másodperc alatt el lehet lopni, akkor a film szóljon is arról, ne pedig egy tolvajpár felesleges románcáról. Nicolas Cage (Madárka, Adaptáció), Angelina Jolie (Észvesztõ) bár Oscar-díjas színészek, mégis mintha egy elsõfilmes statisztagárda szárnypróbálgatásainak lennénk szemtanúi, ahol a ripacskodás nyer teret, és mindent felemészt. Ebben a filmben rengeteg jó karakter van, amiket az író, Jonathan Hensleigh egész egyszerûen figyelmen kívül hagyott. Az alaptörténet jó, az autók jók, a legtöbb színész is jó. Egyedül a történet hagy kivetnivalót maga után - a befejezés pedig egyenesen csapnivaló. Kár érte. Jó film is lehetett volna.

A nyárra egy igazi limonádé filmet is letesz a nagyérdemû elé, a Sakáltanyát, egy teljesen átlagos és kommersz karrier-love storyt. A film csúnyán megbukott, és hiába tette bele John Goodmant (A Nagy Lebowski), és cameonak Michael Bayt, a film üres és kiábrándító maradt. Nem úgy a zenéje. Elõdeihez hasonlóan ennek a filmnek is a kellõ aprólékossággal lettek összeválogatva a betétdalai. Az „Can't fight the moonlight", melyet LeAnn Rimes énekelt, a Billboard élére ugrott és a kislemez eladása csakhamar elérte a 500.000 példányt; a soundtrack album pedig tripla platina lemez lett mire a naptárt 2002-re lapoztuk volna.

Õsszel elõrukkolt egy valós eseményeken alapuló történettel az Emlékezz a titánokra sportfilmmel Denzel Washington fõszereplésével.

2001-et írunk, amikor a Háborús Hõsök hétvégéjén a mozikba kerül minden idõk egyik legdrágább mozija, a Pearl Harbor - Égi háború. A Ben Affleck (Daredevil - A fenegyerek), Josh Hartnett (A Sólyom végveszélyben) és Kate Beckinsale ( Szerelem a végzeten, Sok hûhó semmiért) szerelmi háromszöge köré épülõ háborús történet annyira elsorvasztotta az 1941-ben Pearl Harborban történteket, hogy sajnos csak pont a légicsata ér valamit a filmben. És hiába Hans Zimmer giccses zenei aláfestése, még õ sem tudja jobban elhitetni a nézõvel azt az elcsépelt melodrámát, ami az egész filmet három órásra duzzasztja. A szerelmi száltól eltekintve alig tér el a hatvanas években gyártott Tora! Tora! Tora! c. háborús klasszikustól. Az alkotást három Oscar-díjra jelölik (legjobb dal, legjobb hang, legjobb vizuális effektusok), ezen felül ez a Bruckheimer produkció is közel félmilliárd dollár jegybevételt termelt, a dvd és vhs eladások pedig még negyed milliárdot.

A Sólyom végveszélyben 2001-ben landolt a mozikban. Az alkotás elképesztõ realizmussal ábrázolja az amerikaiak csúfos szomáliai beavatkozását a belpolitikai villongásokba. A naturalista világ megteremtéséért Oscar-díjra jelölték a rendezõt, Ridley Scottot is, ám végül csak Pietro Scaliának sikerült megnyernie a legjobb vágónak járó szobrocskát, valamint a legjobb hangnak járó díjat. Maga a történet nem kimondottan tömegeket vonzó, de a produkció azért mégis sikeres lett a tengerentúlon, mert egy elég érzékeny témát ábrázol egy meglehetõsen hazafias köntösben.

Egy igazán Rossz társaság került a mozikba 2002-ben. Ez lett az a film, amit már minõsíteni sem lehet, mert akárhogy gondolkodik el rajta a nézõ, nem talál rá pozitív jelzõt. Se értelme, se cselekménye, se íze.

Ezt követte a Kangaroo Jack. Errõl a filmrõl Amerikában a mai napig nem tudták eldönteni, hogy egy mesefilm volt gyermeklelkû felnõtteknek, vagy egy film koravén gyermekek számára. A hazai forgalmazó sem nézett ki sokat belõle, így a film nálunk egyenesen a videotékákban landolt.

2003 közepe táján még csak gyanúsan, de már vészjóslóan gyülekeztek a felhõk a világ mozipénztárai felett, mely sötét fellegekbõl a nyár elején csapott le elõször a Bruckheimer-villám és ez nem volt más, mint Bad boys II. része. A Bad Boys folytatását Bruckheimernek nyolc év után sikerült összehoznia. A jellemek az elõzõ részhez képest semmit se változtak: Mikenak és Marcusnak, ismét kijut az akcióból, drogokból, családi gondokból, na és persze a naplementébõl. Úgy látszik, a rendezõ a Pearl Harbor- Égi háború óta túlságosan is rákapott az emberi szövetek bemutatására, mert ebben a filmben negyedóránként robbannak a képünkbe az emberi testrészek és hullák. A film jóval hangosabb, mint az elsõ rész, jóval pergõbb és még inkább telítve van sistergõ, robbanásra kész poénokkal. A két fõszereplõ elõször romba dönti egész Miami-t, majd, miután egyiküknél sem hatott a dühterápia kezelés, átruccannak Kubába, hogy a sziget egy részét is a földig gyalulják. Bruckheimer most sem elégedett meg a szokásos romhalmazzal és leamortizált autók tucatjaival, így a szokásos káosz és pusztítás mellett egy harminckilenc milliós villát is a földdel tett egyenlõvé. Hát igen, akinek futja rá.

Ez után horgonyzott le a mozikban a Karib-tenger kalózai: A Fekete gyöngy átka, ami világszerte bekasszírozott 630 millió dollárjával a producer minden korábbi filmje bevételi rekordját megdöntötte. A kalózokról elõször mindenki azt hitte, hogy egy jól bevált Disney-mozi lesz, megint valami érzelmes, romantikus és családi film, aminek a bevétele jobb esetben túllépi kiadásait. A vizes/kalózos témákkal néha még be lehet fürödni (Abyss, Cutthroat Island), de akár meg is lehet úszni (Titanic), de esetünkben egyöntetûen állíthatjuk, hogy ha a gyártók valamibe belefulladhattak, akkor az csakis a pénz lehetett. Ez nagyban köszönhetõ Johnny Deppnek, aki maga is hajlik a kalózok szabadságot és függetlenséget hirdetõ életvitelére.

Õsszel ismét Schumacherrel kollaborálva dobott ki egy filmet a közönség számára, ám ez sokkal visszafogottabb hangvételû mozi lett, mint elõdei. A Lapzárta - Veronica Guerin története egy ír újságírónõnek igaz történetét mutatja be. Bruckheimer ebben a produkciójában megmutatja a komolyabb oldalát is, valamint azt, hogy ha akar, tud jó rétegfilmet is készíteni - kevés pénzbõl, és sok érzéssel.

ezt a díjat még nem láttam :D

csak annyit tudok, hogy 2005-ös.