Azt hiszem, le lehet élni egy egész életet a földön, hosszú-hosszú évtizedeket anélkül, hogy bármit is fmegértene valaki az élet igazi értelmébõl, lényegébõl. És ehhez teljesen mindegy, hogy hol él. El sem kell költöznie sehová, akkor sem érti meg a körülötte levõ világot, ha nem akarja.
Aki KONTROLLÁLNI akarja a valóságot, az bárhol ezt akarja. Akár elköltözik, akár egész életét egy helyen tölti - akkor sem kér a valóságból, akkor sem akarja megismerni, hanem csak LEURALNI akarja azt, meg IRÁNYÍTANI, KONTROLLÁLNI, az elutasítja, megveti, gyûlöli az õt körülvevõ világot, tagadja a valóságot, és RÖGESZMÉSEN A SAJÁT AKARATÁT KÉNYSZERÍTI RÁ; ami/aki nem hajlandó neki engedelmeskedni, azt tagadja vagy igyekszik elpusztítani.
Minden hódító így cselekszik. Minden hódító rabló, gyilkos, erõszakos. Minden hódító gyûlöli azt, amit meghódított.

A film azt mutatja be, hogy a hódítás és gyarmatosítás helyett mi az a hozzáállás, ami BOLDOGGÁ TEHET egy idegen kultúrában. Mi a gyarmatosítás, a rablás és gyilkolás ellenpólusa. Nyilván az építés, a támogatás.

Tehát, önmagában az, hogy valahová odaköltözöm, még nem jelenti azt, hogy meg is ismerem, meg is értem azt a világát, ahol élek. Egyáltalán nem jelenti azt. Csak ha igyekszem támogatni azt. Ha ROMBOLNI AKAROM, AKKOR NEM ÉRTEK BELÕLE SEMMIT. És akkor az a világ VALÓJÁBAN NEM AZ ENYÉM. EL FOGOM VESZÍTENI, HIÁBA IS HISZEM AZT, HOGY URALKODOK FÖLÖTTE.
Egy világot megnyerni csak úgy lehet, ha építem, segítem, támogatom azt.
A film azt mutatta be, hogy HOSSZÚ TÁVON CSAK AZOK MARADNAK MEG, AKIK HAJLANDÓAK A TÁMOGATÁSRA. Aki erre nem hajlandó, aki mindent fitymál, aki gyûlölködik, megvet, lenéz, utálkozik, aki csak arra vár, hogy AZ Õ IGÉNYEIT KI ELÉGÍTI KI, DE Õ MAGA NEM TESZ HOZZÁ a világhoz SEMMIT, Õ MAGÁBÓL NEM AD SEMMIT, AZ ELVESZETT A VILÁG SZÁMÁRA. SÕT - egy bizonyos ponton ÖNKÉNT ENGEDI EL.



Amúgy, még a filmhez annyit, hogy
1. Láthatóan a "Jóbarátok" sorozat mintájára szervezték meg kicsit - adva van hat ember, akik könnyedén párokba rendezhetõk (itt az érdekesség kedvéért még egy személyt hozzáadtak, aki az életkora, a betegsége és egyéb okok miatt nem jöhet szóba párként, tehát nemileg neutrális szereplõ). A többi hat könnyen párokra oszolhatott volna - és a film egyik fõ izgalma, hogy ezek a párba rendezõdések lettek jó alaposan megkavarva.
Ez életkortól teljesen független dimenziója a filmnek.

2. A legizgalmasabb szerepe a házaspárnak volt. Õk is játszottak a legjobban, és az õ szerepük tartalmazta a legtöbb dinamikát, abban volt a legnagyobb mélység. Hozzájuk képest a többi szereplõ karaktere picit felszínes maradt; fõleg a két "házasságszédelgõ" szorult olyan humoros epizódszerepbe, mint a Jóbarátokban Joey és Phoebe.

3. SPOILER! Mivel az írónõ 1948-ban született és valóban elég dekoratív jelenség http://www.imdb.com/name/nm0595738/ - és valószínûleg kicsit magára szabta Evelyn szerepét, az "õzikeszemû ex-háztartásbeli" hölgyét, ezért kissé faramuci volt, hogy egy majd' 80 éves matróna játssza el, és õ hozza izgalomba az elsõ pillanattól fogva a Nighy által játszott Ainslie-t. Judy Dench miatt a végsõ poén úgy ért, mint derült égbõl a villámcsapás - lehet, hogy ez szándékos volt, mert különben az elsõ pillanattól fogva nyilvánvaló lett volna a férj vonzalma az özvegy iránt.

4. A nagy sikerre való tekintettel máris tervezik a film folytatását: http://www.guardian.co.uk/film/2012/oct/31/best-exotic-marigold-hotel-sequel

Én már nem is ezen akadtam meg. Hanem azon, hogy ez az okos "lázas" ember (ezt az eufemisztikus körülírást még nem hallottam) - arról beszélt, hogy India egy ÚJ VILÁG. Már roppantul unom ezt az eszméletlenül sok emlegetését az ÚJ VILÁGnak. Mitõl lenne India ÚJ VILÁG? India iszonyú RÉGI világ; mindenféle tekintetben. Egyrészt õsi civilizációs központ, másrészt roppant "elmaradott", "primitív", azért is "régi", vagyis "ancient", harmadrészt nem világ, hanem ország vagy szubkontinens; de semmiképpen sem illik rá az "ÚJ VILÁG" kitétel, szerintem ez volt álnokul, manipulatív módon belecsempészve.
A Szerelmes Shakespeare-hez képest nagyon klassz film, attól a hideg rázott; ez jobban sikerült.
Természetesen a filmben a konfliktusok meglehetõsen instant módon olvadtak, a gondok elszálltak, mint a buborék; de még így is nagyon hasznos a megtekintése, szerintem kortól függetlenül mindenkinek (ötven felettieknek meg különösen).
Meglehetõsen meggyõzõ és hatásos volt a rengeteg külsõ felvétel egy indiai városról; ez valóban olyan egzotikusra és vonzóra sikeredett, a bemutatott kavalkád, nyüzsgés olyan színes és érdekes volt, hogy film közben nekem is kedvem támadt elmenni Indiába.
Azt dramaturgiailag jó fogásnak tartom, hogy pont az a szereplõ halt meg benne, aki úgymond a közösség vezetõje lehetett volna. Ez életszagúvá tette a sztorit, mert még védtelenebbeknek, kiszolgáltatottabbaknak mutatta be a szereplõket. A Lost sorozatban is ezt akarták megjátszani, azzal, hogy rögtön az elején megölik a vezérhangya dokit (csak a szereplõ rádumálta a forgatókönyvírókat, hogy maradhasson). Még az sem zavar, hogy ilyen furcsa titka volt; a film azon koncepciójába belefér, hogy Indiában rázúdul a kimért, teázó angolokra egy csomó furcsaság, másság, amit tolerálniuk kell és amihez meg kell tanulniuk alkalmazkodni.

A külvilágot nem tudjuk kontrollálni - a külvilágot meg kell tanulni elfogadni. Meg kell ismerni, alkalmazkodni kell hozzá, és akkor nyugodtan együtt élhetünk bárkivel, nem kell letipornunk.
A filmnek ez volt az egyik fontos tanulsága, hiszen egy olyan országban játszódik, ahol ezeknek az embereknek az elõdei gyarmattartók voltak, erõszakkal tartották a hatalmuk alatt Indiát - mégis gyengének bizonyultak egyetlen fegyvertelen, szemüveges, apró termetû, aszkétikus ügyvéddel szemben! Aki hatalmaskodni akar, az nem hajlandó beilleszkedni, az nem hajlandó másokat elfogadni, az nem hajlandó másokat tiszteletben tartani. És aki nem hajlandó erre, az gyenge marad. Ezt a tételt Anglia gyarmattartó kudarca fényesen bebizonyította. Az erõszakos, másokat elnyomó ember valójában gyenge.

Egészen másképp lehet sikeresen közelíteni egy eltérõ kultúrához: meg kell ismerni, bele kell élni magunkat. Ha ez sikerül, akkor boldogulunk benne, vagyis boldoggá válunk. Ha nem, akkor jobban tesszük, ha otthagyjuk, egy "balkanyarral".

A filmben külön érdekesnek tartottam, hogy Tom Wilkinson felesége is játszott benne :) õ volt az Indiában élõ angol nõ, akivel a bárban találkoztak.

SPOILER!
Az viszont kicsit hihetetlen volt, hogy 15 évnyi korkülönbséggel találjon egymásra egy férfi és egy nõ. Akárhogy is igyekeztek távol tartani a kamerát, sajnos látszott, hogy a nõ sokkal ráncosabb, öregebb, fáradtabb.
Persze ez nem túl fontos, végül is.

A film lényege, legfontosabb üzenete azért mégiscsak ez: ha kimozdulsz a holtpontról, mozgásba lendül az életed; és ha megváltozik, a végeredmény sokkal jobb lehet, mint elõtte volt; ne félj tehát a változástól, hanem vágj bele, pattanj fel a fenekedrõl és ne õrizgesd magad, mint egy múmia. :)

Elmondom neked, mirõl szól ez a film. Arról szól, hogy becsüld meg azt a helyet, ahol élsz. Légy iránta tisztelettel. Örülj neki, támogasd, lásd meg benne a jót és a szépet. És akkor magadban is meglátod.

Ha te rühelled Magyarországot, akkor ebbõl a filmbõl semmit se értesz.

Olvastam egy regényt (film is készült belõle): http://www.imdb.com/title/tt0052400/
Az írója német, és elég nehéz idõszakban élt, két világháború idején. Abszolút nem volt náci, és erõs kötõdései voltak más országokhoz (lányokon keresztül). Okos volt, tudta, mi készül. Elmehetett volna Németországból, pláne, hogy kidobták a munkahelyérõl és csak alkalmi munkákból tengõdött. A barátai Amerikába disszidáltak. Õ maradt. Mert német volt, és az õ hazája Németország, attól teljesen függetlenül, hogy éppen kik benne az urak és milyenek voltak a körülmények. Õ a hazájához ragaszkodott, a szülõföldjéhez, és nem hagyta magára, amikor azt ördögi erõk uralták. Behívták katonának, megszökött, túlélte a háborút. És nem csak õ, hanem az egész családja is. Aztán túlélték az éhezést és a hideget, a járványokat és a nélkülözést is. Kutya bajuk se lett. Nem véletlenül úszták meg és nem is azért, mert bármiféle politikai erõtõl segítséget kaptak volna. Mégis megõrizték magukat, és lám - Németország sem veszett el. Amikor az író 1972-ben meghalt, egy virágzó, prosperáló országot látott maga körül. Mivel TISZTELTE Németországot és bízott benne, ezért meg is látta, hogy virágzik és gyógyul.
Azért láthatta meg, mert bízott benne, ragaszkodott hozzá és tisztelte.
És õ, ugyanekkor ragaszkodott Magyarországhoz is, féltette és tisztelte (egy magyar témájú regényébõl is készítettek filmet, óriási siker lett, de itt soha nem mutatták be!!!) És szerette Itáliát és Dániát is.
Aki a saját szülõföldjét tiszteli és megbecsüli, az képes tisztelni, szeretni és megbecsülni azt is, ami másoké.

Ez a film nem a szülõföld megbecsülésérõl szól, hiszen az TERMÉSZETES, hanem egy lenézett GYARMAT megbecsülésének, tiszteletének, megszeretésének története.

Keresd meg a világban azt a helyet, amit képes vagy megbecsülni. És akkor majd megérted azt is, mirõl szól ez a film.

Teljesen igazad van. Az EQfejlõdik életünk során. Mondjuk megette a fene az egészet, ha valakinek huszon x évesen még nem fejlõdött annyit, hogy egy ehhez hasonló filmet át tudjon érezni élettapasztalatok híján. Ja kérem, hogy majd 60 évesen...? Akkor is le lesz maradva azokhoz képest, akik ezt a filmet fiatalon is értették/érezték. Az pedig, hogy ki mit mondott volna errõl a mûrõl fiatalabban, az azt hiszem magánügy. Nem ez volt a kérdés. Csupán arra reagáltam, (amit perry kolléga oly "bölcsen" megjegyzett) hogy csak a KOR, és a megélt élmények/tapasztalatok még nem elégségesek egy érték felismeréséhez, max könnyítenek az emésztésben!

Igen, Te is egy bajnok vagy ...közülünk. :)

Gondolom, azt találtad problémásnak a szövegekben, hogy megengedik a hibázás, sõt bûnök elkövetésének lehetõségét. Gondolkoztam, hogyan lehetne ezt egyszerûen érthetõvé tenni. Mondjuk, képzeld el, hogy hegyi kerékpáros túrára mész, beleesel egy hasadékba, a kezedre esik egy szikla, és öt nap után kénytelen vagy levágni, hogy életben maradhass. Ettõl kezdve egész életedben fél kézzel vagy kénytelen élni. Képes vagy ezt a tévedést megbocsátani magadnak, vagy annyira emésztene miatta a keserûség, hogy inkább sohasem mész sehová, nehogy ekkora hibát kövess el?
Most képzeld el, hogy te egyáltalán nem akartál elmenni erre a bringatúrára, csak kötelezõ iskolai/munkahelyi rendezvény volt, vagy egy haverod rángatott el rá, bár magadtól nem mentél volna oda, mert rühelled a sziklákat. És úgy történik meg veled a baleset - csak úgy lehet a szikla alól kiszabadítani, ha levágják a kezedet. Vajon meg tudnád bocsátani annak, aki miatt odamentél, hogy egész életedben félkezû maradsz, vagy benned marad a harag és keserûség, hogy ha õ nem erõlteti a túrát, akkor most is egészséges lehetnél?
Melyik esetben könnyebb megbocsátani? Ha akartad a túrát, vagy ha kényszerítettek rá?

Most képzeld el, hogy hobbiból nyelvet tanulsz. Rettentõen izgalmasnak találod, vonz az új, ismeretlen nyelv, és minden alkalmat megragadsz rá, hogy gyakorolhasd. Szerinted mennyire fog bántani az, hogy hibázol? Vajon visszatart, visszavet a nyelvtanulásban a hibázás lehetõsége, vagy fütyülsz rá, esetleg jót is mulatsz a saját hibáidon? Zavarna, hogy mások jobban beszélik ezt a nyelvet, mint te?
Most képzeld el, hogy ugyanezt a nyelvet kénytelen vagy tanulni, de abszolút nem érdekel. Óráról órára folyton értékelnek, minden egyes hibádat pirossal aláhúzzák, mindenért pontlevonás és jegyromlás jár, és aggódsz azon, hogy ez milyen módon fog befolyással lenni a jövõdre, hiszen beleszámít a továbbtanulásba stb. Ilyen esetben vajon mennyire zavarnának a hibáid? Jót mosolyognál rajtuk, és nem vetne vissza a lendületben, vagy ellenkezõleg- feszültté, görcsössé tenne a dolog? Zavarna, hogy mások jobban beszélik, könnyebben tanulják ezt a nyelvet, mint te?

Képzeld el, hogy énekelsz a fürdõszobában, vagy mosogatás közben stb. Mennyire zavarnának a hangképzési hibáid?
Most képzeld el, hogy ugyanezt a dalt harminc ember elõtt kell elénekelned. Mennyire zavarnának a hangképzési hibáid?

Képzeld el, hogy magadnak kifested a lakásodat. Követsz el hibákat, csíkos és foltos lesz a fal, sok pacát hagysz a padlón, de büszke vagy, hogy végigcsináltad.
Képzeld el ugyanezt, hogy pénzért csinálod - akkor bizony nagyon zavarnak a hibák, amiket ejtesz.

Éppen ezért van az, hogy nagyon sok ember abban teljesedik ki, amibe amatõr módon vág bele, míg a munkabérét számára érdektelen, unalmas munkáért kapja. Mivel a hobbijában, amit a saját gyönyörûségére mûvel, nem kívülrõl ellenõrzik, nem szúrják le minden tévedésért, így azokat nyugodtan elkövetheti.

Sok ezernyi egyéb példát lehetne felhozni, amibõl világossá válik, hogy ugyanazt a dolgot önmagadban egészen különbözõképpen ítélheted meg.
És úgy tûnik, sokkal lazábban, engedékenyebben veszed a problémákat, ha azt a dolgot, ami a hibát eredményezi, te magad akartad csinálni. ha úgy érzed, abban te magad teljesen benne vagy, az a te igazi életed, a te igazi lényed, egyéniséged része, kiteljesedése, megvalósulása.
És sokkal rosszabbul értékeled a hibákat, sokkal jobban frusztrálnak, sokkal több belsõ feszültséget okoznak és sokkal nehezebb azokat elfelejteni és megbocsátani, feldolgozni, ha úgy gondolod, hogy arra a bizonyos dologra téged csak rávettek, belekényszerítettek, de abban te magad nem vagy benne, az valójában nem is a te életed része, neked semmi közöd hozzá, csak kényszerûségbõl veszel benne részt.
Egy olyan dologért, amiért teljes felelõsséget vállalsz, sõt esetleg örömmel teszel, sokkal lazább és megbocsátóbb, nagylelkûbb vagy, mint egy olyan dologért, amit csak kötelességbõl teszel meg, de nem önként.
Ez a helyzet akkor is, ha a teljesítményed a saját értékítéletedre van bízva - akkor a hibákkal együtt is könnyebben megfelelsz magadnak; míg ha a teljesítményedet mások értékelik és jutalmazzák, akkor görcsösebb leszel.
Mégis, érdekes, hogy aki lelkesedik bizonyos dologért és azt hobbiból végzi, tehát nem fél hibákat elkövetni, sokkal jobb eredményeket ér el vele, mint aki csak muszájból csinálja, és fél minden tévedéstõl.


Mi ebbõl a tanulság? Egyrészt, hogy lehetõleg azzal töltsük az idõnket, amit VALÓBAN mi akarunk tenni, és nem azzal, ami számunkra csupán kényszer.
De hát ez ugyebár csak álom, nem a valóság. A valóságban az ember nagyon sok kényszerhelyzetbe kerül. Például az ebben a filmben szereplõ nyugdíjasok is kényszerhelyzetben vannak.

Vajon, amiket írtam az elõbb, hogyan lehetnének érvényesek egy kényszerhelyzetre?
Nos, hogy ez érthetõ legyen, arra írok egy kitûnõ példát - Sorstalanság. Itt ugyebár maximálisan érvényes a kényszerhelyzet. A felvetett probléma - mit kezdjek az életemmel, ha elvették tõlem a saját életem, a saját sorsom megélésének lehetõségét? Két válasz adható rá - durcás vagyok miatta és meghalok. A másik lehetõség - elfogadom a saját életemként, a saját soromként, és megpróbálom belõle a lehetõ legtöbbet kihozni. Nincs okom elfelejteni, túllépni rajta, hogy élni tudjak - hiszen így is ÉLEK, MEGÉLEM, ez az ÉN ÉLETEM, a saját döntésem, amiért felelõsséget vállalok.
Mivel köves Gyuri ezt választotta, ezért az történt vele, mint azokkal, akik valamit hobbiból csinálnak - ahelyett, hogy a rosszra, a hibákra koncentrált volna, a cselekvésre, a lehetõségekre nézett; emiatt nem harag és neheztelés töltötte el, hanem lelki béke.

Vagyis - ha kényszerhelyzetbe kerülök, azt is elfogadhatom sajátomként, és megpróbálhatom belõle a legtöbb jót kihozni. Ezt röviden úgy fogalmazta meg Andrew Matthews: Nem az a fontos, hogy azt csináld, amit szeretsz, hanem hogy szeresd azt, amit csinálsz.

Mindazért, amit saját életemként, saját döntésemként fogadok el, képes vagyok felelõsséget vállalni.
Amiért felelõsséget vállalok, abban nem a rosszra, nem a hibákra koncentrálok, hanem a lehetõségre, az esélyre, a javítás és korrekció lehetõségére. Amit viszont csak kötelességként, kényszerként élek meg, abban nem vagyok rugalmas, nem vagyok újító, abban mereven ragaszkodom a szabályokhoz, és folyton beleütközök a hibákba, ami szorongással tölt el.


Ha tehát az életem eseményeit önmagam kiteljesedésének lehetõségeként fogadom el, ha a külvilágot képes vagyok magamba integrálni, azért felelõsséget vállalni, ha képes vagyok saját célként megfogalmazni azt, amit csinálok, akkor rengeteg szorongástól és tehertõl megszabadulok. Ha pedig én felszabadulok a szorongás és nyomasztó teher alól, akkor másokra sem teszek terhet, nem keltek bennük nyomást és szorongató feszültséget az elvárásaimmal - akkor nekik is megengedem, hogy a saját céljaikat kövessék, a saját életüket éljék, és nem kényszerítem õket arra, hogy nekem feleljenek meg.

Ha ez így bonyolultnak hangzik, akkor elmesélek egy történetet magyarázatul: kábé 8-9 éves leehttem, nyári vakáción voltam a nagymamámnál, és elszakadt a pólóm. Én még nem tudtam megvarrni, ezért oda kellett adnom a nagymamámnak, hogy varrja meg. És rettegve mentem oda hozzá, nagyon féltem a szidástól - teljesen hozzá voltam szokva, hogy a szüleim és a tanítónénik minden kis hibáért leszidnak, én soha semmit sem hibázhatok, folyton tökéletesnek kell lennem.
Szóval nagyon féltem, mi lesz abból, hogy elszakadt a pólóm. És rettenetesen meglepõdtem, amikor a nagymamám azt mondta: De hiszen nem is szakadt el, csak a varrás elengedte. Ilyet még sosem hallottam, ez egészen elképesztõ volt, úgyhogy attól kezdve rettentõ sokáig meg voltam gyõzõdve, hogy engem csak a nagymamám szeret. Ez az egyetlen kis mondat elég volt hozzá. Tudom, hogy sok nagyszülõ engedékenyebb az unokával, mint a szülõk - de ez nem engedékenység volt, és még ha az is lett volna, annak van valami alapja a nagyszülõk részérõl. nyilván sok nagyszülõ megtanulta életében a SAJÁT CÉLJAIT követni, és nem a külvilágnak alávetni magát. A nagymamám egészen biztosan saját céljaként fogalmazta meg a ruhajavítást, nem kényszerként, kívülrõl rákényszerített kötelességként élte meg, ezért csak a feladatot látta benne, egy cselekvési lehetõséget, és nem azt, hogy én nehézséget támasztok a számára, én zavarom, ezért rám neheztelni kell és vád alá helyezni.

Idéztem a Bibliából, és egy hosszabb idézet az Egyiptomból való kivonulásról, az azt követõ idõszakról, a pusztában bolyongó nép lelkiállapotáról szólt. Azok az emberek, akik rabszolgaként nõttek fel, akik azt szokták meg, hogy minden percükben mások kívánságát kell szolgálniuk, mások igényeinek, elvárásainak, vádaskodásának kell megfelelniük - azok egyszerûen képtelenné váltak arra, hogy bármit is saját célként integráljanak magukba, bármiért is felelõsséget vállaljanak, bármihez is kedvük legyen, bármire is motiválni lehessen õket. Az õ egyetlen kívánságuk és céljuk a semmi volt. Nem akartak csinálni semmit, mert minden cselekvésben csak a hibázás lehetõségét látták, mindentõl rettenetesen szorongtak, és mindennek ellenálltak.
Az efféle szolgalelkûségre való neveléssel valóban tönkre lehet tenni emberi lelkeket, végtelenül meg lehet nyomorítani, és nagyon keserves és hosszadalmas ebbõl a gondolkodásból megváltozni.

A változásnak csak az irányát lehet megjelölni, de hogy pontosan milyen érzés lehet eljutni a célhoz, azt nem tudom. De a változás pontosan a felelõsségvállalás irányában tart. Amit te felelõtlenségként értékeltél, az valójában felelõsségvállalás. Amit komolytalanságként, az valójában komolyság. És amit komoly, felelõsségteljes magatartásnak látsz - az valójában csak a kötelesség igájában vergõdõ, vádakkal és szorongással teli nyomorúság. Jól ismerem; a szabadságot még nem nagyon, de szeretnék eljutni oda, hogy megértsem és megéljem.

Például Jézusnak azért volt könnyû megbocsátani a gyilkosainak, mert eljutott arra a pontra, ahol önmaga céljaként határozta meg, és vállalta fel a kereszthalált. Ez nem ment gyötrelem nélkül, hiszen úgy indult neki, hogy nem akarta végigcsinálni, el akart tõle menekülni. De mire véget ért a getsemánéi éjszaka, addigra nem pusztán "ártatlan áldozat" volt (ld. Sorstalanság, Köves Gyuri definíciója) - hanem tudatos lény, aki maga irányítja a sorsát, még akkor is, ha látszólag maximálisan ki van szolgáltatva.