Ehhez a filmhez többféle inteligencia szûkségeltetetik, azaz, hogy pontosabban fogalmazzak, Pilinszkyvel élve, a "figyelem" többféle "iskolázottsága".

Elõször is kell bizonyos tapasztalat. Azt nem mondom, hogy férifnak kell lenni hozzá, de azt igen, hogy nagyjából át kell tudni élni egy sacperkábé ötven éves pasas kiégés-közeli állapotát. Át kell érezni egy olyan élethelyzet vonzásait és választásait, mikor valaki elgondolkodik az addig megtett úton, feldolgozza, újraéli az élményeket, rendezi az élete kéziratait és jegyzeteit. Én pont feleannyi vagyok, de valamiért, azt hiszem, az ebbe az állapotba való beleélés már egészen jól megy nekem.

Aztán kell hozzá bizonyos háttértudás - mondjuk érteni kell a tartalmait és az áthallásait. Rá kell tudni érezni a hatvanas évek életérzésére. Arra a korszakra, amikor a rendezõ, ha befut bizonyos körökben, szinte szent. De mindenestre legalábbis auteur, akinek szavát millióan lesik a sajtótól a stábtagokig. A filmnek, mint médiumnak is óriási szerepe van ekkoriban - egy-egy mozi cselekvésszámba megy, alapuljon az társadalmi, személyes, vallomásos, forradalmi, lélekábrázoló, világmegváltó avagy éppen szexuális motívumokon. Truffault újraírja az élvezet és unalom szótárait, Bergman korszakot alkot, Antonioni társadalomtörténetet ír, Pasolini az egyéni és társadalmi leépülés, illetve a szexuálpszichológia mélyére hatol.

És van itt egy bizonyos Fellini úr is - népszerûség tekintetében talán õ a legjelentõsebb, hiszen neki már nem csak a mondatait, de a gondolatait is millióan lesik. A filmbéli Contini egészen hasonló karakter ebbõl a szempontból - auteur és sztár egyszerre, ünnepelt, folyamatosan megfigyelt, ugyanakkor pimasz individuum. Ezt el lehet hinni a mozinak - jó példa erre, amikor például az Italia c. filmjérõl beszél (vajon mi a fenéért jutott eszembe errõl is Fellini Rómája?), szinte kedvünk lenne megnézni a csupán csak szinopszisában kibontott alkotást.

Még egy fajta "iskolázottság" szûkségeltetik a "Nine" befogadásához: nem szabad túlságosan elhinni a benne fellelhetõ történéseket - vagyis magyarul nem kell elhinni mást, mint a mesét. Mert azért ez a mozi elsõsorban mégiscsak mese: illúziók, fantáziajátékok sorozata, minimális mennyiségû valóságmozaikkal szinesítve az összképet. Nem gyökerezik társadalmi valóságban, nincsenek benne igazán komolyan és összetetten ábrázolva a "tárgyalt" folyamatok - minden kicsit habkönnyû itt, még a szenvedés is.

De ki kérné ezt számon a filmen, mikor egy musical-rõl beszélünk?

Ráadásul Daniel Day-Lewis alapból zseni, és akkor még ilyen neveket olvasni a stáblistán, mint Nicole Kidman-ét, Marion Cotillard-ét, Sophia Lorenét, vagy Penelopé Cruz-ét. Sõt, még Judi Dench is kap egy-két bravúros, tartalmas jelenetet. Itt mindenki nagyon jó, még Fergie is - akit egyébként szívbõl utálok, de itt pont annyi, amennyi, és ez bõven elég is a sikerhez.

A filmnek azonban, amely szintén nem ad önmagánál többet, talán már nem annyira.

Ennyi nagy névvel ugyanis egy mozi nagy siker, de legtöbbször mégis inkább monumentális bukás lesz. Ez az opusz sem egyik, sem másik - valahol középúton mozog, furcsa, szenvtelen minõségként, isteni betétdalokkal, jól felépített szerkezettel, mégis valahogy hiányosan.

Minden nagyszerû erénye ellenére picikét kevés - egyszerre persze bõven elég, hogy az ember élvezni tudja, de többször megnézni mégsem érdemes. Annyira sem nem felkavaró, sem nem élvezetes. Ez pedig kevés az örökkévalósághoz...

Számomra ott kezdõdik egy jó film, hogy szimpatizálni tudok a fõszereplõvel. Nos ez a rendezõ egy pondró. A dalbetétek tényleg jók benne, de ennyi erõvel lehetett volna ez egy szimpla revümûsor is történet nélkül. Azt jobban élveztem volna.



Ez itt nem egy szakértõi vélemény, csak egy egyszerû nézõ szubjektív véleménye.

A dalbetétek képezik a fõbb vonalak egyikét, azok nélkül "ha" sem lenne.
Méltatlanul alul pontozott, jó film ez, csak hozzá kell lazulni! :)

Szerintem inkább Guido 9 éves, gyermekkori vágyaira, emlékeire utalhat a film címe. Meg talán arra, hogy Fellini 8 és 1/2 c. drámáját dolgozták fel.

Mindenhol azt olvastam, hogy a film címe azért Kilenc mert Guido életében kilenc nõ van aki meghatározza az életét. Viszont én akárhogy számolom nem találok többet 7-nél, még a szereplõfelsorolásban sem. Valaki tudja, hogy akkor ez most miért így van?

Számomra szépen és kereken megfogalmaztad a véleményedet a filmrõl, melyrõl nekem is hasonló véleményem van. A film alaptörténete felkeltette az érdeklõdésemet, a cselekményvezetés nagyon lapos és érdektelen, valamint lehet számítani a befejezés hogyanjára. Számomra a filmnek nincs mondanivalója, a fõszereplõ nagy lelki vívódása a nevetséges, mondvacsinált problémáiról. Ha nem lettek volna a filmben énekelni tudó színésznõk dalbetétjei, akkor 1 pontra értékeltem volna, így valamivel többre értékeltem.

Másodszorra kezdek neki. Amúgy érdekelne a film, meg úgy ahogy tetszik is, de egyszerûen nem köt le. Azt veszem észre, hogy elkezdek mindig tenni-venni a filmben. Pedig aztán jó nõk is vannak bõszen, Marion Cotillard, Penelopé Cruz, Daniel Day Lewist pedig mint színészt szeretem, de mégsem. Olyan ál-drámai, mû-drámai, egyszerûen nem érzem át, nem hat meg, a fõszereplõ õrlõdése, ami nem is igazi õrlõdés, inkább csak csapódik össze-vissza. Hiányolom belõle az igazi szenvedélyt és szenvedést.

Egy dúsgazdag jóléti világ problémáit próbálja felnagyítani, közvetíteni, de hát már önmagában reménytelen. Engem mint prolit nem hat meg, egy világhírû milliárdos filmrendezõ, hogyan cirkulál 10 nõ között, és ami a legfõbb, hogy nincs igazi probléma, nincs igazi bonyodalom, nincs dráma. Nincs mondanivaló.

Lehet, hogy nem félszemmel kellene néznem, de nem tûnik valami eget rengetõen jónak, azt hiszem inkább csak a szereplõgárda viszi a filmet.

akkor asszem a Díva után ez lesz a következõ hasonló film megnézésre! :D

Fantasztikus film, egyszerûen zseniális! A nõkrõl nem is beszélve... gyönyörûek voltak mind :P nyamm-nyamm ;P :D

A Moulin Rouge az elsõ számú kedvencem, és ha egy 10-es skálán kellene rangsorolni a kedvenc filmjeimet (hangsúlyozom nem a musicaljeimet hanem a filmjeimet), akkor a Chicago a 3.lenne.
Nicole Kidman nálam örök kedvenc, már a Moulin Rouge elõtt is imádtam, azóta sem változott ez az érzés.
Catherine Zeta-Jones-t soha nem szerettem, valamiért nemesen és egyszerûen nem szimpatikus, és Renee Zellweger sem a favoritom. Viszont amit a Chicagoban mûvelnek az fantasztikus, és az a tûz, az a szenvedély, az a beleélés amivel játszanak az egyszerûen elviszi az egész filmet!

Penelopé Cruz számomra az egyik legkülönlegesebb szépségû nõ Audrey Tautou mellett-imádom nézni!
Sophia Loren nõiességérõl, és hogy miért kíváncsi rá még mindig az ember a vásznon hadd ne ejtsek különösebben szót!
Nicole Kidman a fentiek miatt is egyértelmû!
Kate Hudson nekem tiszta anyja, és már csak ezért is megnézi az ember, hogy Goldie Hawn után mit tud nyújtani!
Marion Cotillard mégiscsak egy európai, és emellett gönyörû is, na meg mégiscsak egy Oscar-díjas színésznõ!
Judi Dench pedig nem az én korosztályom, nincsenek filmjeim tõle, de azért szintén egy Oscar-díjas mûvésznõrõl van szó!
És ehhez itt van Fergie elementáris hangja!

Na és akkor azt hittem hogy meglesz a 2. kedvenc filmem, és jönnek szép sorban:1,Moulin Rouge, 2,Nine, 3,Chicago.......
Teljesen meg vagyok döbbenve, hogy ennyi csodálatos, általam szeretett színésszel hogyan lehet egy ilyet összerakni?! Érthetetlen....és nem emlékszem hogy ezen kívül valamit kikapcsoltam volna bármikor is. Az a fajta vagyok aki ha nem is tetszik egy film, de benn hagyom, mert legalább alszom rajta egy jót. :) Ezt néztem egy ideig, és közben azt éreztem, hogy ez a film le akarja alázni az összes mûvészt benne, és nem akartam végignézni.

Soha nem adtam még ennyire rossz számot egy filmnek sem, és remélem ezt a szereplõk nem látják! :D :D

10/1

Tetszett mert nem csak úgy dalra fakadtak mint egy normál musicalben, hanem a dalok hozzátettek a mondanivalójukkal a filmhez, mint látomások, emlékek, stb. Pedig én nem szeretem a musical dolgokat, de ez tetszett.

értem, köszi szépen :) nem tudtam ezt, nekem tényleg úgy mondták, de köszi a választ :)

Nekem tetszett.

Rob Marshall azt nyilatkozta, a címe azért Kilenc, mert Fellini 8 és fél c. filmjéhez még hozzátette a zenét, és a táncot (azaz adott a 8 és félhez még egy felet) így lett Kilenc. Semmi köze a nõk számához. Persze ez egy kicsit nagyképûen hangzott...
Fellini 8 és fél c. filmje meg azért kapta a címet, mert ez volt a Mester 8 és feledik filmje.

Más. Az egyik elõttem szóló azt írta, hogy a Nine Fellini életérõl szól - ez tévedés. Semmi köze Fellini életéhez (a 8 és fél is csak kis részben volt önéletrajzi ihletésû), inkább a 8 és fél újragondolása, némileg Rob Marsall alteregoja Guido Contini.

Sziasztok!
Nem tudom volt-e már errõl szó, ha igen bocsi, de nincs kedvem végigolvasni az elõzõ hozzászólásokat.. :$
Az lenne a kér(d)ésem h vki írja már le nekem lécci, hogy mégis ki a 9 nõ?? :S Mert oké h ez a film címe és ennyi nõ van hatással a fõszereplõre de én akárhogy számolom csak 7t találtam :P
köszi elõre is :D

Nehezemre esett végig nézni(õszintén:egy picit bele is aludtam)a totál unalomból egy-egy dal rángatott ki néhány percre,de ez a gyönyörû színésznõk mellett is kevés.5/10.

Hát annál ezerszer jobb ez a film... Ebben legalább a zenés-táncos részeket lehet élvezni, ha már a történetet nem igazán.

Nemtudom, én a 40. percnél leállítottam annyira nem jött be, persze így igazán nem tudom értékelni a filmet. De megézem egyszer mindeképpen, már csak a szereplõk miatt is. Ha szétunom nembaj, nem hiszem h roszabb mint az õ a megoldás sandra-val és azt is végig tuttam nézni:)

A címe azért Kilenc, mert Guido életében 9 nõ szerepel, akik így vagy úgy hatással vannak rá. A végén igaz hogy csak kis ideig láthatjuk a film készítését, de valószínûsíthetõ hogy egyfajta önéletrajzi filmet készít, és ott is az életét befolyásoló 9 nõt mutatja be. (Korábban a jelmeztervezõ barátjának említette, hogy ha filmet készítene, csak arról tudna, hogy egy férfi hogy próbálja visszakapni a feleségét, mire a nõ mondta hogy rendben, akkor legyen ez)
Függetlenül a címtõl, a film valóban elég érdekes, kinek tetszik, kinek nagyon nem, de egyszer szerintem érdemes megnézni, ha másért nem, a színészekért vagy a zenékért, esetleg a helyenként megjelenõ olasz életérzésért.
Nekem személyszerint tetszett, számomra érdekesek voltak a lelki folyamatok, illetve hogy hogyan "harcol" egymással a szív és az ész. Természetesen a zenék is tetszettek, de engem a film hangulata is megfogott - mint mondtam, egyszer mindenképp érdemes megnézni.