Napjainkban Berlin a kontinens bohém fővárosának számít – alapjait pedig azok a hol vibráló, hol lázadó szubkultúrák teremtették meg, amelyek a Nyugat-Berlint körülfogó, szürke falakon belül virágoztak egykor. Ezek között a helyi queer szubkultúrának meghatározó szerepe volt abban, hogy a város eljutott a kétes hírű lebujoktól a milliós tömegeket vonzó pride felvonulásokig. A szexuális sokszínűség, a gondtalan partikultúra, a melegmúzeum, a Berlinale LMBTQ kategóriája, a Teddy-díj, vagy épp az AIDS segélyszervezetek mind-mind még 1989 előtt jöttek létre.
Ugyanakkor a meleg férfiak 1969-ig ki voltak téve a rendőrök zaklatásainak, a német törvények szerint bűncselekménynek számított a két férfi közötti kapcsolat. És ugyan gyakoriak voltak a razziák és a letartóztatások a melegbárokban, a nyugat-berlini közösséget mégsem sikerült elnyomni, sőt – a város mára Európa meleg fővárosává vált.

Hosszú és küzdelmes utat tett meg idáig a berlini queer közösség, ezt pedig a német dokumentumfilmes, Jochen Hick mutatja be. Nyugodtan kijelenthető, hogy Hick szakterülete a közelmúlt német meleg történelme, hiszen számos filmet jegyez az egykori NSZK és az NDK queer szubkultúráiról. A 67. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon debütált alkotása archív képsorokkal és a meghatározó szereplők visszaemlékezéseivel eleveníti fel most a múltat.