Az olyan Karácsony, ahol minden klappol, mindenki mosolyog és szereti a másikat, csodás dolog, de aligha a filmvászonra való. A filmekben az ünnepekre romlik el minden, véletlenül otthon marad a vicces kissrác, eltűnnek az ajándékok, vagy kiderül, hogy a télapó egy s***fej, szőrös kis lények támadnak ránk, vagy valamelyik manóval akadnak komoly gondok. Ilyenkor minden elromolhat, ahogy az a most bemutatott Krampuszból is kiderül.
A legújabb Macbeth-feldolgozás nem elsősorban a véres királydrámáról, a hatalom és az erőszak véres táncáról és egyebekről, hanem Michael Fassbender alakításáról, és egyáltalán, jelenlétéről szól, és nem az egyre tébolyodottabb, saját becsvágyába fulladó skót nemes látjuk a vásznon, hanem egy zseniális színész előadását – ami jó is meg rossz is.
Emlékeznek rá, hogyan élt túl minden megpróbáltatást Tom Hanks egy apró, kopár szigeten a Számkivetettben? No, ezt csinálja most Matt Damon is egy bazi nagy, vörös bolygón, csak sokkal több pénzből és látványosabb díszletek között, de hasonló lelkesedéssel és humorral.
Ezúttal ünnepélyesen a sutba vágom minden korábbi fenntartásom a remake-kekkel, reobotokkal és más újragombolásokkal szemben, mert ezt a filmet érdemes volt újrázni. Igaz, az egész nem került teljesen új kezekbe, hiszen az első három részt jegyző, már hetven éves George Miller ült újra a rendezői székbe, magával hozva kedvenc operatőrét és rosszfiúját is.
Azok után, hogy méltán Oscar-esélyes alakítást nyújtott a Vadonban, producerként segített sikerre vinni az Oscar-díjas Holtodiglant, és szerepelt Paul Thomas Anderson kultuszfilm gyanús Beépített hibájában, Reese Witherspoon fogta magát, és képes volt egy olyan idétlen és agyatlan vígjátékot bevállalni, hogy az már fáj, és ahol szinte az egyetlen működő poén a magasságával kapcsolatos – a színésznő amúgy 156 centi magas. Tényleg egy kis pöcök, és tényleg ez az egyetlen vicces momentum.
Jöjjön egy óriási, de kézre álló képzavar: ha három szív mind másért dobog, sőt, az egyik kétfelé zakatol, annak az eredménye csakis szívritmuszavar lehet. A szerelmi háromszög régi filmes dramaturgiai eszköz, de akár a való életben, a vásznon is nehezen menedzselhető.
Jöjjön egy kissé nyakatekert hasonlat: nekem nagyon ízlik a rakott palacsinta, ugyanakkor a sok különböző összetevő és extra munka miatt egyáltalán nem tartom jobbnak és izgalmasabbnak egy sima mákos, ízes vagy diós palacsintánál. Na, így vagyok a Marvel Bosszúállók szériájával is: hiába a sok összetolt szuperhős, nem ütnek nagyobbat, mint például a remekül megcsinált Vasember filmek.
A háború utáni Anglia érdekes hely lehetett, a múlt és a modernizmus, a hagyomány és a lázadás furcsa keveréke, ahogy azt John Boorman talán utolsó filmjéből kiderül, ahol a legendás rendező saját emlékeiből építkezik.
Volt egyszer egy hatalmas stúdió, ahol elképesztő mennyiségben és sokszor igen magas minőségben gyártottak filmeket, és amely túlélte a dicső Szovjetunió bukását is. Ez a MOSZFILM.
Mivel az Avatar még mindig a valaha készült legtöbb bevételt hozó film, teljesen nyilvánvaló, hogy lesz folytatása, és már csak az a kérdés, pontosan mennyi.
Magyarországon, akárcsak a világ 126 országában május 14-én debütál a Wayward Pines a FOX-on, amely egyszerre hordozza magán a a Twin Peaks, a Truman Show és Silent Hill jegyeit.
Nem politikai okokból mondott nemet a szuper-szuperhősös akciófilmre több száz német mozi, hanem a Disney áremelésére adott válaszként.
Minden, amit tudnunk kell a 20 év után folytatott nagyszabású Roland Emmerich sci-firől – legalábbis nagy általánosságokban. Jönnek az idegenek.
Ha sosem láthatod a napfelkeltét, ha egy szem sült krumplitól sugárban hánysz vért és látod megöregedni, majd meghalni a barátaidat, akkor tudod, hogy szívás vámpírnak lenni. Persze ott van az örök élet és a repülés meg minden, de mindent összevetve, szóval döntse el mindeni, megéri-e vérszívónak állni, és most kapunk ehhez némi igaznak tűnő háttér információt is.
Ben Affleck joggal lehet büszke családja színes és változatos múltjára, ám akadt egy vadhajtás is a családfán, amit szeretett volna eltitkolni.
A fiatal francia rendezőnő, Lucie Borleteau első nagyjátékfilmje, a Fidelio – Alice utazása nyerte a 22. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál Hullámtörők díját. A Borislav Andjelic vezette háromtagú zsűri különdíjat ítélt a finn J.-P. Valkepää Megléptek című alkotásának.
A duci és többnyire mocskos szájú Melissa McCarthy szinte egymaga viszi a hátán a hollywoodi vígjáték-ipart, és még csak most kezd igazán belelendülni.
Kivonták a forgalmazásból az egyébként a Szovjetunióban játszódó A 44. gyermek című filmet Oroszországban, mondván, torzítva ábrázolja a dicső orosz történelmet.
Úgy terveztem, hogy én ezt a filmet nem fogom szeretni. Marhaságnak tartom, ha hollywoodi színészek orosz akcentussal játszanak el oroszokat, mert a film készítői azt hiszik, nem elég, ha orosz nevük van, és a történet Oroszországban – jelen esetben a Szovjetúnióban - játszódik, kell az a paródiába illő akcentus, amit persze minden színész máshogy valósít meg. Aztán háromnegyed órát csúszott a vetítés, szóval nem voltam hangulatban, és kiderült, hogy egyáltalán nem utálom ezt a történetet, akárhány lyuk is van rajta.