Hogyan lehetséges az, hogy születésünk pillanatában még egy kapukódot sem adnak a kezünkbe? És tudja valaki, hogy folyamatosan vagy csak egyszer kell megnyomni az a rohadt kapucsengőt? Stefanovics Angéla földi kalandjai és dimenziók közti barangolásai az élet panel rengetegében.
Mi volt nagyobb boldogság, az első szerelem, vagy gödröt ásni az óvoda udvarán? A tengeren voltam boldogabb, vagy a palackozóüzemben? Hogyan tesz keresztbe egy nadrág az oroszpiacról vagy egy nyaláb mogyorófaág? Miért ne menj boldogan biciklivel? Van értelme utólag megállapítani, hogy boldog voltam, ha akkor nem éreztem így? És ha utólag kiderül, hogy fölöslegesen éreztem magam boldognak, az számít? Boldogságkereséseim történtei után kutatok így életem felénél, rosszabb esetben háromötödénél, amelyet szívesen megosztok veletek is. Rossz hír, hogy az előadás végére nem fog kiderülni, mi a boldogság. A jó hír, hogy lehet tovább keresni.
Mi a szerelem? Vágy? Ábránd? Őrület? Shakespeare a szerelem természetrajzát kutatja a Vízkeresztben, ahogy mi is évezredek – születésünk óta. Ezért kergeti, űzi, hajszolja szereplőit pompás félreértések, kacagtató helyzeteken át - miközben mindenki hisz, remél, mindenki csal, csalódik - , hogy végül megtalálja a maga párját – zsák a foltját – és hogy végül mi fuldokolva, röhögve, sírva magunkra ismerhessünk és kérdezhessük újra: Mi is a szerelem? Színpadi adaptáció: Vladimir Anton és Kész Orsolya Irodalmi munkatárs, tolmács: Kész Orsolya Dramaturg: Kész Orsolya és Vörös RóbertZenei vezető: Rimóczi MónikaKorrepetitor: Simon ErikaShakespeare verseit megzenésítette: Rimóczi Mónika
A Recirquel új produkciója, a Paradisum az elpusztult világ elcsendesedését követő újjászületés mítoszát kutatja, ahol a kommunikáció eszköze a test, az egyetlen közös nyelv a mozdulat. Az idilli létezés teremtményei a körülöttük lüktető „életanyag” folyamatosan alakuló, örvénylő természeti erejéből bontakoznak ki, hogy a megtisztulás, születés, ébredés és rítus jelenetein át elérjék az anima mundit, a világ szellemét. A Vági Bence rendezésében és koreográfiájával megvalósuló előadás a kortárs táncot és a cirkuszművészetet ötvöző zsáner, a cirque danse újabb lehetőségeit feltárva keresi az emberiség aggodalmait kifejező éteri mozgásnyelvet. Míg a My Land (2018) a szülőföld erejéből építkezett, az időn és téren átívelő szeretetről mesélő Solus Amor (2020) után az IMA (2022) a csend teremtő erejét idézte meg, addig a Paradisumban a természet uralta világot átfonó „életanyagból” organikusan formálódik meg az új lény, akinek nincsenek emlékei, fájdalmai és hiedelmei, mozdulatai ösztönösek. Stroboszkóp és erős fényhatások használata miatt az előadás megtekintését arra érzékeny nézőink számára nem ajánljuk. Előadja: Demissie Efraim, Yevhen Havrylenko, Kateryna Larina, Andrii Maslov, Sergii Materynskyi / Fehér Ádám, Seguí-Fábián Eszter / Ignácz Ivett Társlátványtervező: Kasza Emese Próbavezető: Horváth Zita Kreatív munkatárs: Holp Nándor, Schlecht Aliz, Várnagy Kristóf Technikai vezető, reptetéstechnikai szakértő: Vladár Tamás Produkciós menedzser: Szabó Zsófia Társkoreográfus: Horváth Zita, Illés Renátó, Zsíros Gábor
Egy nő elindul, hogy a párkeresés zsákutcái után megtalálja a helyes irányt egy olyan élet felé, amit érdemes élni. Útja egy idegen országon át kanyarodik vissza önmagához. Ezalatt nemcsak azt próbálja megérteni, hogy hol van az ő helye a világban, hanem arra is választ keres, hogy a mesterséges intelligencia korában mit jelent embernek lenni. Mik vagyunk és mivé leszünk, ha ezt az utat járjuk. „A MI vagyok lírai, filozofikus és érzelmi töltetű mű, amely mélyen rezonál mindazokkal, akik az élet értelmét keresik a veszteség árnyékában” – írja a darabról a mesterséges intelligencia.
Ki ne ismerné Hamupipőke, az árva leány történetét, akit gonosz mostohája és mostohatestvérei elnyomnak, akinek arcocskáját összekormozzák, toprongyosan járatják, mégis ő nyeri el a herceg szívét? A Hamupipőke a világ egyik legismertebb története. Már az ókori Egyiptomban felbukkant, de kínai változata is ismert. Számtalan film és színpadi mű született belőle. A Budapesti Operettszínház Hamupipőkéje azonban nagyratörő, és minden eddigi feldolgozásnál komplexebb. A szerzőpáros a magyar népmese és folklór elemeitől a mélylélektanig mindent beleszőtt a történetbe, mindezt úgy, hogy a család apraja-nagyja számára szemet és szívet gyönyörködtető legyen. Szem nem marad szárazon, olyannyira érzelmes, ugyanakkor a kacagás is garantált. A látvány minden eddigit fölülmúl, hiszen az Operettszínház új akvizíciója, az óriási LED-fal kitágítja a vizuális lehetőségek tárházát.
Milyen az élet négy nővel mozaikcsaládban?Miért volt felszabadító megtudni, hogy figyelemzavarom van?Milyen az ideális apucitest?Hogyan éltem túl a gyermekkorom?Kockáztassuk a házasságot egy konyhabútor cseréért?Szülési szabadság férfiaknak?Miért frusztrálják egymást a nők?Hogyan (ne) beszélgessünk játszótéren?Elolvasni is jó érzés, tudom, hát még ott milyen felemelő, szórakoztató, vicces, elgondolkodtató, katartikus élmény lesz!
Egy gonosz boszorkány ellopja az ördögök varázsbotját, mely mozdulatlanságra kényszeríteni azt, akire vele rásuhintanak. Egy kedves ördögfióka megpróbálja visszaszerezni, de közben belecsöppennek az emberek háborújába. Ezt a háborút senki nem szereti, csak Marcona kapitány, aki a trónra áhítozik. A sok-sok csel és ravasz fondorlat közben megismerjük Misit, a kiskondást, az Őrmestert és az Obsitost a két fáradt katonát, Borbála királykisasszonyt, aki titokban Misibe szerelmes és persze magát a Királyt is, aki már nagyon nem szeretne háborúzni, csak egy jót ebédelni. A boszorka hercegnőnek adja ki magát, az ördögfióka szakácsnak… de nem árulunk el mindent. Végül természetesen minden jóra fordul, ahogy az a mesékben már lenni szokott.
Cyrano de Bergerac, a francia hadsereg kadétja tehetséges ember. Nagyon jól vív és különös tehetsége van a költészethez is. Egy csomó ellensége van, és legalább ugyanennyi barátja is. Mégis magányos. Ez talán azért van, mert Cyrano az átlagosnál jóval nagyobb orral született, és emiatt – legalábbis ő meg van győződve róla – taszítja a nőket. Őt amúgy is csak egyvalaki érdekli, Roxane, a gyönyörű bölcsészlány, akit meg Christian, a gyönyörű vidéki fiú izgat, ez az érdeklődés viszont már kölcsönös. A két szép ember, Roxane és Christian közé egyetlen nagy elvárás áll csak, az, hogy a fiatal katona csodaszép szerelmes verseket tudjon költeni, ha kell, rögtönözni is, másképp a kapcsolat a lány részéről esélytelen. Christian sajnos nem rendelkezik ezzel a tehetséggel – Cyrano viszont igen, így a két férfi megegyezik, hogy titokban összerakják, amijük van: Christian a testét, Cyrano az érzelmektől fűtött leveleit, így az egyikük a fizikai, a másikuk a lelki szerelmet élheti át Roxane-nel, a lány pedig megkapja a tökéletes férfit, akit elképzelt magának. A baj csak az, hogy ez a vonzó, magabiztos, halálosan szerelmes slam artist a valóságban nem létezik. Rostand Cyrano-jából Martin Crimp brit drámaíró írt szabad adaptációt, amelynek ősbemutatóját James McAvoy-jal a főszerepben a londoni Playhouse Theatre-ben tartották 2019-ben. A többszörös díjnyertes előadást Jamie Lloyd rendezte. Ezt a feldolgozást a magyar közönség először a Budaörsi Latinovits Színház előadásában láthatja. Kadétok: Németh Áron Valentin e.h., Atlasz Barnabás e.h., Takács Zalán m.v., Sas Zoltán, Juhász Vince, Ilyés Róbert Sound design: Bocsárdi Magor
Történelmi panoptikum. Budavár visszafoglalásának idején, miközben a német-római császár serege a török szultánéval birkózik, egy kálvinista deák menekül át az országon, s viszi magával messzi és tarka világokról szóló, szerelmes történeteit. Leányok és asszonyok bújtatják, míg el nem jut egészen Pecsevi, azaz Pécs városáig, ahol a török szóba magyar, a magyarba német és olasz keveredik, Ibrahim kádi háza pedig helyezkedő szultáni tisztek, magukat muzulmánnak tettető keresztények és zsidók, valamint bujkáló magyar nemesek szerelmetes enyelgéseitől és durva szitkaitól visszhangzik. Weöres Sándor színműve a magyar drámairodalom különleges teljesítménye: bravúros nyelvezettel, mély emberismerettel és fergeteges humorral fest képet egy olyan átmeneti világról, ahol a történelem zűrzavarában mindenki a túlélés módját keresi – és senki sem az, akinek látszik. Közreműködik a Miskolci Nemzeti Színház kijelölt énekkara: Gáll Franciska, Kovács Ildikó, Bárány Zsombor, Boza Bence, Kacsenyák Gábor, Lehotai Miksa, Kolozsi Balázs
Az előadás önadaptáció, egyfajta kísérlet a „szakdolgozat-színházi” formára, amely 26 évnyi emléktérképet terít ki azon nézők elé, akik szánnak egy órát az életükből ennek megismerésére. Az esetleges együttérzésekért felelősséget nem vállalunk! Márfi Márk 2020-ban végzett az SZFE prózai színész szakán. Szakdolgozatának megírására tavasszal, a koronavírus-járvány alatt került sor otthon, vidéken. Eddig talán soha nem volt diplomázó színészeknek ennyi koncentrált idejük a dolgozataik megírására, tehát a helyzet mindenképp kettős volt: egyfajta bezártságból lehetett fogalmazni, de ebből következően nagyobb alkotói szabadsággal. „Kevés válaszom van és sok fel nem tett kérdésem. Pedig kérdezni szeretek, csak mások válaszaiból kiindulni nem. Még csak az elején vagyok, mi több most kezdem. Csak meg kell védenem. Semmit sem áll módomban jobban védeni, mint magamat. Ehhez viszont támadhatóvá kell váljak. Az vagyok.”
Misztériumjátékukban archaikus népi imádságaink, szenténekeink, és legendáink idézik meg az Istenszülő Szűzanya alakját. Előadásunkban a népi éneklés, mesemondás, bábmozgatás, és élő hangszeres zenélés együttes jelenléte alakítja az eseményeket, úgy, hogy a szentséges történetben a humor is fel-felfénylik – hiszen a néplélekben e kettő elválaszthatatlan egymástól. Az előadást megalkották és játsszák: Navratil Andrea – Liszt Ferenc- díjas népdalénekesnő Fabók Mariann – Blattner Géza-díjas bábművész Keresztes Nagy Árpád – népzenész Fejér Simon Pál - népzenész
„Más is akadt, aki ugyanolyan gyönyörű szép volt, mint ő, de benne volt valami más is, amit az emberek megláttak, és amivel azonosulni tudtak. Sugárzása volt – sóvárgás és vágyakozás áradt belőle. Ettől volt más, mint a többi ember. Ebből a sugárzásból akart részesülni mindenki, aki ismerte. Ebből a gyermeki naivitásból, mely csupa félénkség volt, de egyszersmind csupa elektromos feszültség.” (Lee Strasberg) Marilyn szeretetre és elfogadásra vágyott. Ezt hajszolta egész életében. Ezért akart mindenkinek megfelelni: az anyjának, a szeretőinek, a férjeinek, a stúdióknak és a közönségnek. Elszántan igyekezett pótolni a hiányosságait, folyamatosan képezte magát, hogy elsajátítsa a szakma minden fortélyát. Naivitása és bizonytalansága azonban végigkísérte pályáját. Magánéletében olyan férfiakba kapaszkodott, akik egyfajta apafiguraként szolgálhattak volna, de minden kapcsolata – előbb vagy utóbb – tönkrement. A darab Marilynnek, a nőnek a küzdelmét mutatja be.
Bálint Ferenc soha nem próbálta ki a Tindert, a Bumblet, meg a többi társkeresőt, mert a felesége nem engedte neki. Nem tudja milyen egy kínos randi, érdektelen vacsora vagy elbaltázott hosszú hétvége – ezért ezeket a saját házasságában próbálja megélni. A Karinthy-gyűrűs humorista első önálló stand up comedy estjéből kiderül még, hogy miért utálja Tom Cruiset, mi kell ahhoz, hogy ő legyen a férfi a házban, és hogyan kell túlreagálni dolgokat. Egy egész estés szórakoztató műsor, főleg felnőtteknek.
“A nő relatív lény, nem önmagához képest határozzák meg, hanem a férfihoz képest. A nő az, amivé a férfi ítélete teszi.” - a gondolat 1949-ben került feljegyzésre, de nyilvánvalóan ősidőkből ered, és ma is szokás még e karóhoz kötni az ebet. Épp ezért, ha az az ítélet születik, hogy nekünk nőknek nincs humorunk, akkor nincs. És kész. Értelmi képességeinket többnyire a hajszínük tartja mélyen a férfiaké alatt (meg az, hogy képtelenek vagyunk felfogni a les szabályt), menetrendszerűen nyafogunk egy prosztatavizsgálat gyötrelmei mellett eltörpülő szülés miatt, munkának hazudjuk a háztartásvezetést, évekre megsértődünk, ha felhívják figyelmünket az esetleges plusz kilóinkra, alkalmatlanok vagyunk az autóvezetésre, és hajlamosak vagyunk hisztizni az olyan kis apróságok miatt, mint hogy kevesebbet keresünk vagy mondjuk kicsit letipitapiznak minket a metrón. Mert ha lenne humorunk…talán mindezek dacára elviselhető lenne az élet velünk…de hát nincs… Na, ezen fogunk együtt sírni...sírnunk szabad...úgy tudom.