Fekete humor, kifacsart popzene, jazz és afro egy zseniális finn figurától. Jimi Tenor zenéjében bőven túlmutat az aktuális trendeken, bármibe is vágta fejszéjét az elmúlt több mint 20 évben, minden munkája hihetetlen profizmusát bizonyította. Sőt a zene is túlságosan szűk kereteket szabott kreativitásának, hírnevét fotósként, filmrendezőként és divattervezőként is öregbítette. Zenei gyökerei után kutatva az experimentális rock korai időszakában találjuk magunkat és bár az elektronika vagy a '60-as, '70-es évek jazze is nagy hatással volt rá, az örök szerelem minden albumán nyomot hagyott. Akárcsak letagadhatatlan észak-európai világképe, hisz a technikai tökéletességre való törekvés, az újító szellem és a nagy adag fekete humor megannyi finn zenész védjegyévé vált napjainkra. A lemeziparnak soha nem volt könnyű dolga az öntörvényű művésszel, hazájában már a '80 as években is túlságosan szélsőségesnek találták és bár a '90-es években a legendás Warp kiadó örömmel támogatta trendi techno-jazz dolgait - itt jelent meg azóta is legnépszerűbb Take Me Baby című slágere, - később sikerült őket is alaposan összezavarnia nehezebben értelmezhető albumaival. A Berlint, New Yorkot vagy Barcelonát éppúgy otthonának tekintő művész az utóbbi években mintha lehorgonyzott volna a fúziós dzsessz és afro világánál, albumain éppúgy visszaköszön a Sun Ra, Frank Zappa vagy a '70-es évek soft pornófilmjeinek hangulata. Legutóbbi, Joystone című lemezét a legjobb finn jazzzenészekből verbuválódott Kabu Kabu nevű csapatával rögzítette, izgalmasan gyúrva össze afrot és funkot, mindezt csipetnyi popzenével fűszerezve.