1943 áprilisában a 30 éves Anna Margit férje naplójegyzeteit olvasta. A pesti lakásban hagyott füzet utolsó bejegyzésében a 36 éves Ámos Imre közös párizsi útjukra emlékezett. Mindketten szabad lelkű művészek voltak, s akkor már több mint egy éve nem látták egymást. Egy darabig még jöttek tábori levelezőlapok a munkaszolgálatra hurcolt férfitől, később azonban semmi hír nem érkezett róla. Ámos Imre ekkor egy ukrajnai parasztház padlóján feküdt élet és halál között, zinde rengeteg szenvedés után hazajutott a harmadik munkaszolgálatából is, és újra festeni kezdett. Még kétszer vitték el. Barátai és felesége megpróbálták rávenni, hogy próbáljon elmenekülni, búvóhelyet keresni, de ő azt válaszolta: „menjen minden, ahogy a víz folyik.”
Anna Margit barátainál bujkálva élte túl a háborút, apja és családtagjainak többsége koncentrációs táborban végezték. Két éven át várta haza mindennap a férjét, s csak ezután törődött bele a megváltoztathatatlanba. Eldöntötte, hogy úgy lesz méltó Ámos örökségéhez, ha élni és festeni fog.

Bevezető előadást tart: Benyovszky-Szűcs Domonkos festőművész, az Értsd a Kortárst! alapítója