"A magyar tánctörténet egyik legszebb szólója." - írja Mestyán Ádám, esztéta és valóban, Frenák Pál MenNonNo című szólókoreográfiájával egy sejtelmes, titokzatos, kék univerzumba merülünk alá. A táncelőadást a koreográfus hat hónapos japán utazásának emléke inspirálta: a butoh mozgásművészetéből táplálkozó előadásban a táncos minimalizált mozgás elemek segítségével, a szobrok látszólagos dermedtségéből kel életre. Észrevétlenül bontakoznak ki a mozdulatok, egymásra vetítve a tánc kifejezőeszközeit és a siket-néma jelrendszert.
Az óriási kék ruha - mely először a teret borítja be, majd a táncost öleli körül - a hatalmas vízfelületeket, a tengert vagy az óceánt idézi. Ám ez az áradó kékség, az uszályként körbeölelő anyag megidézi a képzőművészet olyan alakjait és alkotásaikat is, mint az Yves Klein által levédett Klein Blue vagy a Sam Francis-féle Kék labdák. Az előadás teret enged az érzékenységnek: megszólít, újraértékelésre késztet, belsőnkbe szivárog. Az átélt mozdulatok kirobbanó erővel közvetítik a térbe olvadt gondolatokat. A test ecsetje megtelítődik kékkel: a ruha hol bőrként fogja össze a testet, hol festékként árad szét a táncost fürkésző emberek között.
"Hihetetlenül erős már az első kép: az első pillanattól a fénycsóvában vergődő sérült pillangót látjuk. Ez a vergődés persze nem dramatizált, és sokkal inkább az erő sugárzik belőle, mint az elesettség, amiben nyilván nagy szerepet kap a rendkívül hatásos, erőteljes zene is..."
(Lőrinc Katalin, Criticai Lapok)
A(z) Frenák Pál Társulat előadása
Hozzászólások