A cselekmény tükrében ez tényleg világos. Adott egy fiatalember, aki ugyan amerikai származású, de családi kötelékei révén, Német országban nevelkedett. Német iskolába járt, német nyelvű drámaíró lett belőle és egy német színésznőt vett feleségül. Aztán kitört a II. Világháború és a feje tetejére állt a világ. A fiatalember felcsap amerikai kémnek. A főhős végig a jó oldalon állt, de az egyetlen, az őt beszervező tiszt, aki ezt igazolhatná - eltűnt. Ezért nácinak hiszik és a háború végén kitoloncolják Németországból. Hősünk mindent elveszített: egzisztenciát, méltóságot és a mi a legfájóbb: a szerelmet. 15 év "purgatórium" után egy pillanatra úgy tűnik, mégsem ilyen kegyetlen az élet: visszakap mindent. Egy pillanatra.
Mégsem a konkrét történelmi valóság a lényeg, hanem ami ebből kiemelkedik, illetve ami ebből következik. Az egyén a történelem szempontjából, kb. annyi fontos, mint egy porszem a sivatagban. Ahogy a sivatagi szél újabb és újabb formákat, dűnéket rajzol a milliárdnyi homokszemből, úgy hányja - veti az idő a milliárdnyi egyént egymás hegyére hátára, kénye - kedve szerint. Bár emberi időszámítás szerint messze van egymástól a tizenöt éves török és a második világháború, földtörténetileg nézve egy ásatáson alig harminc centi választja el a két halottat. Csak az egyik egy szablyával az ölében a másik egy géppuskával a kezében ül, áll, vagy fekszik. Ahogy Balzac fogalmaz: Ha számokkal kellene kifejezni az embereket, nagy részüket nullával jelölném. Ők azok, akiket nem ismerünk. Akik meghaltak így vagy úgy. És hiába sorakozik fel egymás mögé több millió nulla, ha nincs előttük legalább egy darab egyes a végeredmény, akkor is csak nulla. Van ember, aki felfogja az életet, amíg élt? Minden egyes percében? És életének perspektíváit?
Az előadásban elmondjuk, hogy a művész elfogadható hivatása, hogy rávezesse az embereket, legalább egy parányit méltányolják, hogy élnek.
Amikor a dolgok igazán jól mennek, nagyon figyeljünk oda, hogy észre is vegyük. Nem nagy diadalokra gondolok: olyasmire mondjuk, mint limonádét szürcsölni az árnyékban egy forró délután, vagy beszívni egy pékség illatát, vagy horgászni, de ügyet se vetni rá, hogy fogunk - e valamit, vagy hallani, amint valaki csak úgy magában zongorázik a szomszédban... Ha ez nem kellemes, akkor micsoda?
Miért kavartam bele az időomlást? Mert a történet fordított kronológiában játszódik. Egyfajta visszaemlékezés, amikor az ember kénytelen könyörtelenül szembenézni a megmásíthatatlan tényekkel, de a konklúzió még hátra van. Az időomlás fikció. Abból indul ki, hogy az IDŐ ironikus játéka vagy szeszélye miatt vissza - visszapöccint minket a múltba, ahol kénytelenek vagyunk újra élni az életünket, függetlenül attól, hogy jó volt-e vagy rossz. Mire jó ez a mazochizmus? Talán, ha az ember intenzíven végigéli élete minden apró mozzanatát, és nem lesz többé saját szenvedélyeinek, társadalmi helyzetének rabszolgája és visszakecmereg az időutazásból a jelen pillanat valóságába, mikor újra bekattan a szabad akarat, valóban fel tudja fogni életének minden pillanatát, és valóban a saját akaratából, a saját útján menjen tovább. A mesterséges időomlás az előadás. Másfél óra alatt több évtizeden száguldunk át. Mire visszaérünk a jelenbe, csapzottan és fáradtan mindenki dönthet, hogy jobbra vagy balra megy. Haza vagy esetleg a szeretőjéhez. Vagy halogatja-e még, hogy meglátogatja beteg édesanyját?
A(z) Esztrád Színház előadása
Hozzászólások