Kurt Vonnegut Jr.

1 hónappal ezelõtt semmit nem tudtam róla. Most meg már a 4. könyvét olvasom! Hogy õt idézzem: "Így megy ez." Fenébe hogy meg kellett halnia. Had legyek én az a pojáca: Õ most a menyben van!

Rövidebben imádom a palit. Már életem elõtt is tudtam lessz miért megszületnem. K.V. Börleszk.

Élete [szerkesztés]

Családi háttér és gyermekkor [szerkesztés]

Vonnegut ükapja, Clemens Funnegut 1848-ban a németországi, vesztfáliai Münster környékérõl vándorolt be az Egyesült Államokba,[2] és 1850-ben Indianapolisban telepedett le. Leszármazottai a helyi német polgárság prominens tagjai lettek (Vonnegut apai nagyapja és apja is sokat foglalkoztatott építész volt). Az önmagát pacifistának és ateistának valló család az elsõ világháborúig eleven kapcsolatot ápolt az anyaországgal: Vonnegut apja mint harmadik generációs amerikai még németországi iskolákba járt és folyékonyan bírta a német nyelvet, akárcsak késõbbi felesége, Kurt Vonnegut édesanyja. Az elsõ világháborút – amelyben az Egyesült Államok és Németország szemben állt egymással – követõen az amerikaiak gyanakvással tekintettek az amerikai németekre, s bár a Vonnegutok otthonaikban továbbra is németül beszéltek egymással, a legifjabb generáció – Kurt Vonnegut és nemzedéke – már meg sem tanulta a nyelvet.

Apja, id. Kurt Vonnegut építész, és anyja, Edith Lieber – egy gazdag indianapolisi német sörfõzde-tulajdonos leánya – 1913. november 22-én kötöttek házasságot. Vonnegut 1922. november 11-én – az elsõ világháborút lezáró compiègne-i béke negyedik évfordulóján, a fegyverszünet napján – látta meg a napvilágot szülei harmadik gyermekeként. Bátyja, Bernard Vonnegut (1914–1997) késõbb légkörfizikus (nevéhez fûzõdik az a felfedezés, hogy ezüst-jodid-permet hatására a felhõkbõl esõ formájában csapadék nyerhetõ), nõvére, Alice Vonnegut (1917–1958) pedig szobrász lett. Noha apjuk az 1920-as években még számos indianapolisi épületet tervezett, a nagy világgazdasági válság következtében 1929 után nem kapott megbízást. Visszavonult, és mûvészi tevékenységgel töltötte idejét. Vonnegut édesanyja súlyos, élete végéig tartó depresszióban szenvedett, végül 1944. május 14-én nyugtatótúladagolással végzett magával.

A megélhetési nehézségek miatt 1930-ban Kurtot kivették az Orchard School magániskolából, beíratták a 43. számú köziskolába, majd 1936-ban a Shortridge High Schoolba. Errõl a változásról késõbbi írásaiban jótéteményként emlékezett meg, mert így „módjában állt érdekes emberekkel megismerkednie”[3]. Az iskolában az ország elsõ naponta megjelenõ diákújságja, a Shortridge Daily Echo riportere, utóbb rovatvezetõje, majd szerkesztõje lett. Késõbb világszerte védjegyévé vált szarkasztikus humora már ezekben a korai években is erõteljesen megmutatkozott.

Egyetemi tanulmányok és a második világháború [szerkesztés]

Vonnegut 1940-ben leérettségizett és az ithacai Cornell Egyetem biokémia szakára iratkozott be, valamint az egyetemi újság, a Cornell Daily Sun rovatvezetõje és felelõs szerkesztõje lett. Pacifista világnézetének ellenére, miután az Egyesült Államok is hadba lépett a szövetséges hatalmak oldalán, 1943 márciusában önkéntesként belépett a hadseregbe. A Carnegie Institute of Technologyba és a Tennesseei Egyetemre vezényelték, ahol hadimérnöki tanulmányokat folytatott, majd az európai hadszíntéren a 106. Gyalogos Hadosztály felderítõje lett, és 1944. december 22-én az ardenneki csata után német hadifogságba esett. Társaival együtt egy drezdai üzembe osztották be munkára, ahol kismamák számára készítettek tápláló malátaszörpöt. Itt – a szállásukul szolgáló vágóhíd pincéjében – lett tanúja és túlélõje Drezda szõnyegbombázásának 1945. február 13-án, amelynek során a szövetséges brit és amerikai légierõk porig rombolták a várost. Meghatározó élménye és mûvészi ihletõ forrása lett késõbbi munkásságának a Drezdában átélt borzalom, az emberi gonoszság elõidézte apokalipszis (Az ötös számú vágóhíd címû regényének egyik fõ motívuma). 1945. május 22-én a Bíbor Szív kitüntetettjeként, õrvezetõi rangban leszerelt.

Regényírói karrier [szerkesztés]

Út az elismertség felé (1946–1963) [szerkesztés]

A háborúból hazatérve, szeptemberben összeházasodott gyermekkori szerelmével, Jane Marie Coxszal és Chicagóban telepedtek le. Decemberben beiratkozott a Chicagói Egyetem antropológia szakára, de tanulmányi elõmenetele nem volt zökkenõmentes. Egyetemi évei alatt félállásban bûnügyi riporteri munkát vállalt a chicagói városi hírszolgálatnál (Chicago City News Bureau). 1946-ban A Jó és a Rossz váltakozása a természeti népek meséiben (On the Fluctuations between Good and Evil in Simple Tales) címû diplomamunkáját visszautasították (negyedszázad elteltével, 1971-ben a Chicagói Egyetem Macskabölcsõ címû regényét disszertációként elfogadva megadta Vonnegutnak a tudományos fokozatot[4]).

A csalódott Vonegut 1947-ben felvételét kérte a General Electric schenectadyi kutatólaboratóriumába, amelynek reklám- és propagandaosztályán dolgozott, mint reklámszerzõ és közönségszolgálati levelezõ. Az itt eltöltött évek során vegyes tapasztalatokat szerzett: egyfelõl csodálta a hatékonyan szervezett, óramûpontossággal mûködõ ipart, másrészt elborzasztotta a már gépiesített, és további gépiesítés elõtt álló világ lélekromboló víziója. Munkája mellett és annak hatására tudományos-fantasztikus (science fiction) elbeszéléseket küldött különféle folyóiratokba, mígnem a Collier’s 1950. február 11-én megjelentette elsõ novelláját (Report on the Barnhouse effect, magyarul A Barnhouse-effektus). Ebben az évben további két elbeszélést sikerült eladnia. Az ezekért kapott összeg messze meghaladta egyévi fizetését,[5] így még abban az évben felmondott munkahelyén, és családjával a massachusettsi Cod-fokra (Cape Cod), Provincetownba, majd Osterville-be költözött. Schenectadyi tapasztalatai alapján minden idejét elsõ regénye megírásának szentelte (Player Piano, 1952, magyarul Utópia 14, Utópia és Gépzongora címen is megjelent).

Az autodidakta módon íróvá lett Vonnegut elsõ három regényét (Utópia 14, 1952; A Titán szirénjei, 1959 és Éj anyánk, 1961) nem fogadta siker. Ebben az idõszakban abból tartotta el családját, hogy különbözõ képes magazinokhoz küldte be elbeszéléseit (Collier’s, The Saturday Evening Post, Ladies’ Home Journal, Cosmopolitan, Argosy, Redbook; ezek nagy része a késõbb kiadott novellagyûjteményeiben megtalálható). Az 1950-es évek közepétõl azonban – a televízió terjedésének következményeként – a képes magazinok aranykorának bealkonyult. Vonnegut mellékállásban elõször egy bentlakásos iskolában angolt tanított, késõbb reklámszövegeket gyártott egy bostoni cégnek, majd egy Saab-autókereskedésnél dolgozott.[6]

Sikerregények és sikerdarabok (1963–2007) [szerkesztés]

Végül az 1963-ban megjelent Macskabölcsõ hozta meg számára az elismerést, elsõsorban irodalmi underground közegben és az egyetemi ifjúság körében. Az áttörést az 1969-ben megjelent, a drezdai élményei köré fûzött történet, a bestsellerré lett és egy darabig az eladási listákat is vezetõ Ötös számú vágóhíd címû regénye hozta meg, mely nevét ismertté tette a nagyközönség elõtt is. A hirtelen jött siker nem vakította el, sõt, 1973-ban megjelent, Bajnokok reggelije címû könyvét utolsó regényének szánta, ennek ellenére – a rá jellemzõ megfontolt és önérlelõ munkatempóban – az 1990-es évek végéig további nyolc regényt írt meg. Egyúttal az 1970-es évektõl más mûfajokkal is próbálkozott: elsõ, háromfelvonásos darabja, a Happy birthday, Wanda June 1972-tõl 142 off-Broadway elõadást ért meg. Késõbb is jelentkezett szín- és hangjátékokkal, azonkívül közremûködött televíziós és filmforgatókönyvek megírásában. A mûveibõl készült filmadaptációk egyikében-másikában pár pillanatra statisztaként is feltûnt (Between Time and Timbuktu, 1972), de epizodistaként felbukkant a Vissza a suliba (Back to School – rendezte Alan Metter, 1986) címû filmben is, ahol a Kurt Vonnegut munkásságáról diplomamunkát író milliomos fõszereplõnek maga Vonnegut segített elkészíteni a disszertációt, valamint feltûnt a That Day in November (1988) címû filmben is.[7]

Rajzaiból 1980-ban New Yorkban egyéni kiállítást rendeztek.[7]

Tanári mûködése és elismerései [szerkesztés]

Több iskolában, egyetemen elõadott írás- és irodalomelméletet: 1965-ben a sandwichi Hopefield Schoolban angolt, 1965–1967-ben az Iowai Egyetem írómûhelyében,[8] 1970–1971-ben a Harvardon kreatív írást, 1973–1974-ben a New York-i Egyetemen angol prózairodalmat, 2000-tõl a northamptoni Smith College-ban haladóknak írástechnikát tanított. 1973-ban az Indianai Egyetem, 1974-ben a genevai Hobart and William Smith Colleges tiszteletbeli doktorává avatták (litterarum humaniorum doctor (LHD), honoris causa). 1972-ben a PEN Klub amerikai szervezetének alelnöke lett, valamint az Amerikai Mûvészeti és Irodalmi Akadémia (American Academy of Arts and Letters) tagjává, 1975-ben pedig alelnökévé választották. 1981-ben a New York Public Library Irodalmi Oroszlán (Literary Lion)-díját, ugyanabban az évben a politikai példaképérõl elnevezett Eugene V. Debs-díjat, 1982-ben a Playboytól és a Chicago Public Library Baráti Körétõl elnyerte az "Olvasás szabadsága" díjat (Freedom to Read Award). 1992-ben az Amerikai Humanista Szövetség (American Humanist Association) az év humanistájává választotta, 2001-ben pedig a New York Állami Írók Intézete (New York State Writers Institute) New York Állam Szerzõje címet adományozta számára. 1967-ben Guggenheim-ösztöndíjjal hadifogsága helyszínén, Drezdában járt.[7]

Családi élet [szerkesztés]

Vonnegut és Jane Marie Cox házasságából három gyermek született: a késõbbi gyermekorvos és író Mark (1947), a képzõmûvész Edith (1949) és Nanette (1954). Vonnegut nõvére, Alice és annak férje, John Adams 1958-ban pár nap különbséggel meghalt, így árván maradt három gyermeküket, James, Steven és Kurt (Tiger) Adamset a Vonnegut család magához vette. Vonnegut 1971-ben különköltözött felségétõl és New Yorkban telepedett le, végül 1979-ben el is váltak. 1979. november 24-én összeházasodott a fényképész Jill Krementzcel, akivel közösen adoptálták Lili lányukat (1982). 1991-ben ugyan válókeresetet nyújtottak be, ezt azonban késõbb visszavonták, és mindvégig együtt éltek a manhattani Keleti 48. utcában; emellett házuk volt a Long Island-i Sagaponackban is. [9]

Halála [szerkesztés]

2000. január 30-án manhattani lakásukban tûz ütött ki – a vizsgálat szerint a láncdohányos író gondatlan cigarettázása miatt –, s a füstmérgezést szenvedett hetvenhét éves Vonnegutot a New York-i presbiteriánus kórházban kezelték. [10] 2007. március végén New York-i otthonában elesett, végzetes agysérülést szenvedett, és pár héttel késõbb, nyolvannégy éves korában, április 11-én az esti órákban meghalt. [4] Az írót idézve: „Így megy ez.”[11]

Munkássága [szerkesztés]

Az irodalomban egyetemi szinten nem képzett Vonnegut saját irodalmi példaképeként gyakran hivatkozott Arisztophanészra (Kr. e. 446–388), Henry David Thoreau-ra (1817–1862), a szintén közép-nyugati Mark Twainre (1835–1910), Robert Louis Stevensonra (1850–1894), illetve kortársai közül Ernest Hemingwayre (1899–1961), Jorge Luis Borgesre (1899–1986), George Orwellre (1903–1950), azonkívül John Barthra (1930) és Donald Barthelme-re (1931–1989), az experimentális irodalmi irányzatot követõ amerikai írókra is.[12]

Stílusjegyei [szerkesztés]

Vonnegut munkásságának elsõ szakaszában, az 1950-es–'60-as években, jórészt megélhetési okokból írta elbeszéléseit a népszerû magazinok számára. Sodró lendületû, ötletes, egyszerre kacagtató és elgondolkodtató novellái nagy népszerûségnek örvendtek, ugyanakkor kiváló terepül szolgáltak írói készsége fejlesztéséhez. E korai írásokban kristályosodtak ki azok a jellegzetes vonneguti vonások, témák és írói technikák, amelyeket késõbbi regényeiben kamatoztatott. Novelláinak egy része második világháborús élményeibõl táplálkozik, de elbeszéléseit döntõen a General Electric vállalatnál tapasztalt, az 1950-es évek Amerikájára jellemzõ technikaimádat kipellengérezésének szentelte, s egy illúzióit vesztett, elidegenedett társadalom jövõbeni képét festette fel. Miután Vonnegut regényíróként is befutott, elbeszéléseket csak elvétve írt az Esquire, Playboy, Galaxy Science Fiction, Magazine of Fantasy and Science Fiction hasábjain. [7]). Élénk képzelete regényeinek egyik állandó szereplõjében, Kilgore Troutban élt tovább. A képzeletbeli Iliumban (Trója alternatív neve az antik mitológiában), a Cohoes városában élõ Trout ontja magából a jobbnál-jobb sci-fi történeteket, amelyeket aztán pornómagazinokban publikál. Vonnegut képzeletén keresztül, Trout teremtményei az életet és a halált sztoikus nyugalommal szemlélõ Tralfamador bolygó lakói.[13]

Korai mûvei, elbeszéléseinek java része és néhány regénye (Utópia 14, A Titán szirénjei, Macskabölcsõ, Az ötös számú vágóhíd, Börleszk, A második édenkert, Idõomlás) a tudományos-fantasztikus irodalmi zsáner sci-fi jegyeit viselik magukon; ezért nevezték – és helyenként még manapság is nevezik – Vonnegutot sci-fi írónak. Valójában mûveinek csak hátteréül és kiindulópontjául szolgált a tudományos-technikai haladás, és ennek elsõsorban az egyénekre és a társadalomra gyakorolt hatását igyekezett felmérni. Ebben a tekintetben elbeszélései (és részben regényei) inkább antiutópisztikus társadalomrajzoknak, civilizációkritikának nevezhetõek, s az ún. science fiction elemek voltaképpen a jelenkori társadalom szürreális metafórái, hasonlóan Aldous Huxley írásaihoz. Maga Vonnegut is elutasította a "sci-fi" írói címkét, bár tagadhatatlanul vonzódott hozzá (lásd könyveinek tipikusan tudományos-fantasztikus elemeit, mint a kronoszinklasztikus infundibulum A Titán szirénjeiben, vagy a tralfamadori „emberkert” Az ötös számú vágóhídban).[14] Ugyanakkor világalkotó képzeletének tanúbizonysága – ha nem is technikai szinten – megannyi regénye. Alig található olyan Vonnegut-mû, amelyben ne „alapítana” vallást vagy vázolna fel egy újfajta társadalmi modellt: az Utópia 14 mérnöktársadalma a technikai fejlõdést bálványozza; A Titán szirénjeiben a magukra hagyott embereket a "Merõben Közönyös Isten Egyháza" gyûjti felekezetbe; a Macskabölcsõ San Lorenzo szigetének egyeduralkodó vallása a bokononizmus; a Börleszkben a „Nincs többé magány!” mozgalom szervezi mesterséges nagycsaládokba az amerikaiakat, és így tovább.

Nyelvezete [szerkesztés]

Vonnegut szellemes és lényeglátó szatírája, a nevettetés gyógyírként való alkalmazása bajainkra, szállóigévé váló megjegyzései („Így megy ez”), írói stílusának fõ erõssége. Maga Vonnegut makacsul ellenállt a beskatulyázásnak, és elutasította magától a „szatirikus író”, valamint a „fekete humor” bélyegét is.[15] További jellemzõ stílusjegye nyelvezetének keresetlen, de találó egyszerûsége és plaszticitása, és gyakran a trágárságot is magában foglaló szókimondása. Tanú erre az általa illusztrált Bajnokok reggelijében a „rajzkészsége érettségét érzékeltetõ”, segglyukról készült illusztrációja, mely utolsó könyve, A hazátlan ember motívumául is szolgált.

Önéletrajzi vonatkozások [szerkesztés]

A Vonnegut-írások nem szûkölködnek az önéletrajzi vonásokban. A Mesterlövész fõszereplõje, Rudy Waltz gyermekkora helyenként Vonnegut indianapolisi gyermekkorát idézi. A Bajnokok reggelijé-ben maga az író Kurt Vonnegut is megjelenik, hogy felszabadítsa és szabad akarattal ruházza fel regényalakjait. Regényeinek gyakori szereplõje, az író Kilgore Trout némileg Vonnegut alteregója, de bizonyos vonatkozásokban édesapjáról mintázta Trout karakterét. 1944-ben öngyilkosságot elkövetett édesanyja alakját idézi többek között a Bajnokok reggelijé-ben szereplõ Celia Hoover; mûveiben általában szenvtelen, gyermekeiktõl és a világtól elidegenedett anyák jelennek meg. Emellett több könyvében, különbözõ szerepkörökben megjelent második világháborús katonatársa és barátja, Bernard V. O’Hare is. Vonnegutot gyakran érte a vád, hogy karakterrajzai nem eléggé árnyaltak. Ez egyrészt megállja a helyét, hiszen Vonnegut szándéka szerint és a szatiristához híven típusokat és magatartásmintákat mutatott be, másrészt regényeiben találkozhatunk mély emberismerettel kidolgozott karakterekkel is, mint például az Éj anyánk Howard W. Campbellje, a Kékszakáll minimalista festõje, Rabo Karabekian, és a Börtöntöltelékben szereplõ Walter F. Starbuck alakja.[16]

Társadalomkritika [szerkesztés]

Az 1970-es évektõl kezdve regényeiben élesedni kezdett társadalomkritikája, de a közéletben is erõteljesebben hallatta hangját. Szót emelt a vietnami háború, egyáltalán a militarizmus, a folytonos háborúzás ellen. Megkérdõjelezte a technikai fejlõdés õrült ütemét, az amerikai életformát, a rossz értelemben vett amerikai nacionalizmust, kritizálta a Richard Nixon-féle kormányvezetést, majd késõbb Ronald Reagan adminisztrációjának visszásságait: az ország elõtt titokban tartott politikai manõvereket (mint például az "Irán-kontrák" fiaskója, 1987), a korrupciót és a cenzúrát. Emellett figyelemmel fordult a nemzetközi világ történései felé is. Az 1960-as évek végén ellátogatott az éhínség sújtotta Biafrába, de késõbb is többször megfordult az afrikai kontinensen, mint afféle jószolgálati nagykövet. Más írótársaival együtt szót emelt a kommunista blokk és a harmadik világ országainak cenzúrája és antidemokratizmusa ellen. Élete vége felé a George W. Bush vezette adminisztráció legélesebb hangú ellenzõi közé tartozott.[17]

Jelentõsebb regényei [szerkesztés]
Figyelem: Itt a cselekmények részleteit vagy végkifejletét is olvashatod.

Utópia 14 / Gépzongora (1952) [szerkesztés]

Vonnegut elsõ regényének központjában a modern technika uralta jövõ és az ennek eljövetelét elõmozdító, elitista és öntelt mérnöktársadalom áll. A mérnökök minden munkafolyamatot automatizálnak, minden a gépek felügyelete alatt áll, de azt, hogy ezzel az embereket megfosztják a hasznosság érzésétõl, már nem veszik figyelembe. Felfogásuk szerint a mérnökökön kívül mindenki felesleges, ugyanakkor mindenkinek hálát kell éreznie az életet „megkönnyítõ” mérnökök iránt. E kiváltságos technokraták egyike, az Ilium Mûvek (valójában a General Electric) mérnöke, Paul Proteus szembesül az egyszerû emberek és önnön boldogtalanságával, i.e. a gyárban végzett munka átalánosan elidegenítõ jellegével. Csatlakozik egy kialakulóban lévõ mérnökellenes forradalomhoz, majd a mozgalom egyik vezetõje lesz. A felkelõk sikeresen elfoglalják Ilium városát, szétverik a gépeket, majd – immár hasznos elfoglaltságot találván maguknak – szép sorban megjavítják õket. Ezzel aztán kezdetét veszi a „szép, új világ” újbóli felépítése: a gépromboló forradalom elbukott. Ebben az elsõ regényében a General Electric embertelen világában tapasztalt élményeit dolgozta fel antiutópisztikus módon, s bár a könyv végkifejlete reménytelenséget, kiúttalanságot sugall, a kezdõ író szellemessége, nyelvi fordulatai és antropológián edzett emberismerete, társadalomelemzõ vénája már itt is megmutatkozik.[18] Vonnegut eredetileg a Player piano (Gépzongora) címet adta regényének, de a kiadók a "science fiction" korábbi népszerûségét kihasználva az Utopia-14 (Utópia 14) címmel látták el.[14]

Macskabölcsõ (1963) [szerkesztés]

A történet kiindulópontja: Felix Hoenekker, a munkája következményeivel szemben közömbös, de zseniális Nobel-díjas fizikus feltalálja a szuperjeget, amely bármely tömegû vizet azonnal jéggé fagyaszt. Találmánya hirtelen halála miatt titokban marad, s három gyermeke osztozik az apai „örökségen”. Késõbbi életükben a szuperjégért cserébe különféle elõnyöket vásárolnak maguknak (szerelmet, gazdagságot, hatalmat). A regény központi váza: mindhárman találkoznak San Lorenzo szigetén, ahol az idõsebb fivér, Frank Hoenekker a szuperjégért cserébe a helyi kényúr, Papa Monzano utóda és csodálatos szépségû leányának, Mona Monzanónak a férje lesz. A nyomorban élõ szigetlakók vallása Bokonon, a mezítlábas próféta tanításai és versei (kalüpszói) nyomán terjedõ bokononizmus, mely a szörnyû külvilág elfeledtetésén, önáltatáson és hazugságokon (bokononi kifejezéssel fomákon) keresztül vél rávezetni a boldogsághoz vezetõ útra. A Papa Monzano tulajdonába került szuperjég sorozatos baleseteken keresztül a környezõ óceán befagyásához, ezután a levegõ párájának kõvédermedéséhez, végül a világvégéhez vezet el. A regény egyfelõl ismét társadalomkritika: a lélektelen és világpusztító technikai fejlõdésen túl San Lorenzo példáján keresztül a hatalom lélekrajzát is találóan festi meg (erõszak és ideológia kettõse). Másfelõl az élet értelmetlenségét és kuszaságát igyekszik megragadni, erre utal szimbolikusan a kötet címe is.

A macskabölcsõ (angolul: cat’s cradle) egy kétkezes-hurkolós játék: az ujjaink köré tekert zsineg ki-be fordításával különféle alakzatokat lehet létrehozni. A regény egyik szereplõje, Newt Hoenekker kétségbeesetten figyeli macskabölcsõt játszó apját, s agyában ott tombol a kérdés: „Hol itt a macska?! Hol itt a bölcsõ?!” [19]

Az ötös számú vágóhíd (1969) [szerkesztés]
Bõvebben: Az ötös számú vágóhíd

Vonnegut talán legismertebb, háborúellenes regénye, amelyben Drezda személyesen is megtapasztalt, 1945-ös szõnyegbombázásának állított emléket. A történet fõhõse, Billy Pilgrim a szerzõ alteregójaként megjárja a második világháborút, fogságba esik és megéli a drezdai kataklizmát. Késõbb a fõhõst elrabolják Tralfamador bolygó lakói, és ennek következtében kiesik az idõbõl, azaz tetszése szerint mozog élete különbözõ pontjai között, születésétõl a haláláig. Mindez a tralfamadoriak idõ- és életszemléletére reflektál: életünk nem egymást követõ események láncolata, hanem minden egyes pillanata egyszerre létezik – múlt, jelen és jövõ egyszerre meghatározott és megváltozhatatlan. Igazából tehát nem halunk meg, hiszen a pillanatok sorozatában továbbra is élünk. Ennek megfelelõen a szerzõ történetkezelése sem lineáris, egyik helyszínrõl és idõbõl a másikba ugrunk és így követjük végig Billy életét, egészen haláláig. Vonnegut ebben a regényében használta elõször híressé vált, szarkasztikus, összegzõ mondatát: valahányszor a halálról esik szó, a szerzõ hozzáteszi: „Így megy ez” (angol eredetiben „And so it goes”). Mindez a tralfamadoriak a fentebb ismertetett idõszemléletét tükrözi: valahányszor valakinek a haláláról hallanak, a tralfamadoriak megvonják vállukat és így szólnak: „Így megy ez.”[20]