A Száz év magány az egyik legcsodálatosabb könyv, mely 1967-es megjelenése után szinte egy csapásra vált a hetvenes- és nyolcvanas évek generációinak egyik meghatározó olvasmányélményévé. A regény nemcsak a világhírt, hanem később az egyik legnagyobb elismerést, az irodalmi Nobel-díjat is meghozta írójának, sőt új kategóriát nyitott a huszadik századi irodalomtörténetben, melyet mágikus realizmusnak hívnak. De a legkülönösebb mégis az, hogy ez a könyv és a belőle készült feldolgozás - az igazi nagy történetekhez méltóan- magáról az életről, az élésről szól, s olyan közelivé hozza egy család történetét, mintha nem egy távoli, egzotikus világról mesélne, hanem egy sokkal ismerősebb, a saját kultúránkhoz nagyon is hasonlóról. Mindezt úgy teszi, hogy a csodákat az élet részévé emeli, s leplezetlen nosztalgiával festi varázslatosan gyönyörűvé az elveszett világot - a meleg nagycsaládban eltöltött fantasztikus gyermekkort, s minden olyan ártatlanság korát, melyben a gyerek szeme igazodik el a legbiztosabban. A mű Schwajda György kiváló feldolgozásában kerül színre.
Ez egyszerûen borzasztó volt. Eddigi legnagyobb színházi csalódásom. Amikor az asztaldobálás volt a színpadon azt hittem menten megszülök (kellett nekem 8 hónapos terhesen elmenni). 10/1 és akkor még korrekt voltam
Az értesítések jelenleg le vannak tiltva! Amennyiben szeretnél cikkajánlókat kapni, kérlek, hogy a böngésző Beállítások / Értesítések menüpontja alatt állítsd be az értesítések engedélyezését!
Hozzászólások