Életigenlés

Brrr. Amúgy miféle élőlény mondana nemet az életre? Úgy értem, a sajátjára. Mert másokéra azért bizonyos embereknek szokott sikerülni. Nem föltétlenül csak a gyilkosokra és az emberiség elleni bűntettek elkövetőire gondolok, hanem azokra is, akik könnyen kiejtik a súlyos átkot: DÖGÖLJ MEG!

Az élet(ünk)et valamennyien adottságnak tekintjük, és ugyan homályosan sejtjük, hogy egyszer vége lesz, de tegyük a kezünket a szívünkre: igazából soha nem hisszük el teljesen, hogy ez ránk is vonatkoznék.

Talán csak gót vagy román stílusú katedrálisban legyinti meg az embert a halál fuvallata. Azt hiszem,

a halál ellentéte nem csak az élet. Inkább a szeretet.

Amiről a bölcsebbek tudhatják, soha nem csupán szavakban nyilvánul meg (noha az is fontos), sokkal inkább tettekben. Ősi néphagyományok jelzik ezt. Kettőt említek, amelyek mintha azonos tőről fakadnának. Pedig az egyik a messzi Kínában terjedt el, a másik a közeli Romániában és Bulgáriában. Szeretnék élharcosa lenni annak, hogy legalább az egyik bevezetődjék a legeslegközelibb Magyarországon.

Kínában a születésnaposok csuklójára színes – általában vörös – fonalat kötnek. Ezt nem szabad levenni. Addig kell hordani, amíg magától szét nem foszlik. A szerencsésebbeken kitart, míg eljő a következő heppi börszdéj – ez vajon hogyan hangzik az ő nyelvükön? Hozzáértőktől hallottam, hogy voltaképpen nincs egységes kínai nyelv, több különböző létezik, a legelterjedtebb (egyúttal a hivatalosnak nyilvánított) a mandarin, de van azon kívül a Wu, a Hunanese, a Jiangxinese, a Hakka, a Yue Ping, a Shaojiang, a Min, satöbbi. Ezeket csak az igen bonyolult írás tartja össze, valamennyire. Nagyjából azonosan írják, különféleképpen ejtik, és valamennyinek van némi saját szókészlete is. Mi a helyzet akkor a kínai írókkal? Vagy amikor az Apák könyve megjelent Kínában, melyikre fordították? Nekem az ügynököm csak azt mondta, kínaira. Minden bonyolultabb, mint elsőre képzeljük.

A martenica bolgár és román (ott: mărtişor) népszokás. Kora tavasszal, általában március elsején – innen a neve – piros (néhol piros-fehér) szalagot adnak azoknak, akiket kiváltképp szeretnek. Bulgáriában boldog Baba Márta napot kívánnak egymásnak, ő az ősi legendavilág egyik alakja. A szalagot addig kell viselni, míg megpillantod az első gólyát. Akkor nyomban rákötendő egy gyümölcsfára. Ennyi az egész. Szerencsét hoz, mint a pozitív érzelmek szinte minden megnyilvánulása. Azt nem tudom, hogy a vörös és a piros ugyanaz a szín volna-e a sorolt országok eme hagyományrendszerében.

És mi, derék magyarok, mit kössünk, kire, hová, melyféle gondolati és érzelmi alapon? Bármit. Népszokás alapítható. Én azt se bánom, ha piros-fehér-zöld szalagot használunk – lineáris kokárda? –, de a városlakók kedvéért ne a gyümölcsfák legyenek a végállomások, hanem például a középületek kilincsei, már azok, amelyekhez az újabban nagyon megszaporodott biztonsági őrszemélyzet odaenged. Esetleg az autók külső visszapillantó tükre. Milyen vidám látvány volna bármelyik vagy mind a kettő.

A gólyáktól is eltekintenék, évről évre kevesebben térnek vissza hozzánk, amiről mi tehetünk, azaz főként a művelt nyugatnak nevezett országok ipara és mezőgazdasága. Legyen új népszokásunk időpontja az első márciusi szivárvány. Mit szóltok? Nevezhetnénk e bevezetendő gesztusunkat tavaszköszöntő szalagünnepnek. Ámbár a hangzatos elnevezés kevésbé fontos, mint az, amit kifejez:

a feltétel nélküli szeretet. Mint már mondtam, ez a halál igazi ellentéte.

Amennyiben hisztek nekem, vegyük komolyan. Tavaszig van időnk rákészülni. A rövidáruboltok beszerezhetik a szükséges szalagokat, most szólok, sok kéne belőlük.