Kvóta

Itt nincsenek elnyomatásban a nők, a színesbőrűek, a kisebbségi vallásúak, az indiánok, a romák satöbbi. Lent az óbolygón annál inkább, és a huszadik század végétől állandóan napirenden van a támogatások és kvóták rendszere. Kevés a női politikus? Nosza írjuk elő, hogy húsz (harminc, negyven, ötven) százaléknyi legyen belőlük a parlamentben, a kormányban, a magas hivatalokban, slussz-passz, ez a törvény, az előírás. Hátrányban vannak a romák a munkafelvételeknél? Gyerünk, adjunk jutalmat azoknak a cégeknek, amelyek alkalmazzák őket. Nincs elég nő az írók között? Élvezzennek mindenféle előnyt, esetleg nemcsak ők, hanem a kiadók és a szerkesztőségek, amelyek „nyomják” őket előre. E megoldásokat kvótának szokták nevezni. Én inkább koncnak hívnám. Magyarán: odadobott extrawurst-nak. Hátrányban vagytok, már-már zúgolódtok?

Nesztek egy kis támogatás, csak annyi, hogy befogjátok a szátokat.

Így megy ez világszerte, és a legfejlettebbnek nyilvánított országokban már hosszabb ideje. Belátom, jól hangzik, hogy tett valamit a közösség az elnyomottakért. Nagyvonalúan adni remek érzés lehet annak, aki megteheti. Ugyanakkor demokrata lelkemben e módszer némi rossz érzést kelt. Amikor valamely embercsoportot támogat a hivatal, a jogszabály, a költségvetés, az egyszersmind más embercsoportokat tol hátrányos helyzetbe. Ha egy férfi azért nem jut be az egyetemre (a munkahelyre, a politikai hatalomba), mert hím, az igazságtalan, még akkor is, ha évszázadok miatt azért nem jutottak be a lányok és asszonyok, mert ők viszont nők. Valahogyan úgy van ez, hogy

az igazságtalanság nem orvosolható egy másik igazságtalansággal. Kérdés, hogy akkor viszont hogyan.

Mielőtt keresném a választ, fölhívom a figyelmet arra, hogy a világ sok szempontból élországának tartott Amerikai Egyesült Államokban több olyan eset jutott már el a Legfelsőbb Bíróságra, amelyet az alperesek valamiféle kvóta ellen indítottak, amely őket hátránnyal sújtotta. Elég kényelmetlen volna a döntés a magas jogi testületnek, bárhová tenné le a garast. Halogatják a végső szó kimondását. Az USA néhány szociológusa pedig tanulmányban bizonygatta, hogy például a feketék egyenlőségének elérése terén a szegregáció – az elkülönítés, mondjuk, a gyerekeké gyöngébb elvárású iskolákba – gyakorlatilag megbukott. Inkább az integrációval érdemes próbálkozni, tehát ne tegyünk különbséget semmilyen alapon. Ez mindennemű kvóta létrehozásának és alkalmazásának az ellentéte.

Magyarországon az iskolarendszerben ennek éppen az ellentéte zajlik. Országszerte igyekeznek külön osztályokat szervezni a kisebbségi diákoknak, arra hivatkozva, hogy ez az ő érdekük, mert nem tudják tartani a lépést a többiekkel. Ami kétségkívül gondot okoz a tanítóknak és tanároknak.

A szegregáció viszont konzerválja a megkülönböztetést és az előítéleteket.

Szerintem célszerűbb volna a most kilencvenéves szociálpszichológus, Elliot Aronson javaslatát kipróbálni. Ő Jigsaw Classroom-nak nevezi. Olyan osztályban, ahol vegyesen vannak fehérek és feketék (esetünkben a romák), tanulópárokat kell kijelölni, egy fehér, egy színes. Ők ketten együtt kapnak feladatokat, együtt kell dolgozatot írniuk, felelniük, s a közös teljesítményre kapnak jegyet, ugyanolyat. Ennek sok előnye volna. Megismernék egymást, ami önmagában is előítéletszüntető. Kialakítanák a közös munka gyakorlatát, növekedne a bizalmuk a másféle emberek iránt. Végül: talán össze is barátkoznának.

Ah… bárcsak kipróbálható volna ez a magyar politikusok körében is. Sorsolással jönnének létre a párok, egy ellenzéki, egy kormányoldali, s attól fogva csak közösen nyújthatnának be előterjesztéseket, csak együtt szólalhatnának föl, mutatkozhatnának sajtótájékoztatón, a két választókerületben…

Szép volna, és igen tanulságos. Annyira örülnék, ha… Tudom, tudom. De egy Holdlakónak megengedett az ábrándozás édes szabadsága.