Jobb későn, mint soha: a főszerepben brillírozó, 75 éves Samuel Jackson Mikulás-szakállat növesztett, kicsit rozsdás, de – miként Szűcs Gyula írta pár hónapja – második ifjúkorát éli: „a kivennénk őt a szuperhősös produkciók kötelező kellékei közül, az pont olyan fájó hiányosság lenne, mint a kávé Completa nélkül, vagy a Dallas Bobby nélkül.”

A Titkos invázió hasonló receptet követett, mint a Star Wars-franchise Andor című sorozata: látványos szuperhős film, amely sokszor inkább politikai thrillerre emlékeztet, az életszerűség jól kivehető igényével.

Akár éles politikai kommentár is lehetne, hiszen a Marvel-univerzumtól soha nem álltak távol a politikai kérdések.

Gondoljunk csak a Fekete Párducra, amelynek antihőse, Killmonger a feketék szabadságáért küzd, de nőgyűlölő és csak a személyes bosszúvágy hajtja, a sztori pozitív hőse pedig a CIA segítségével hatalomra kerülő T’Challa király lesz. A Végtelen háború lila óriása, Thanos úgy mentené meg a Földet az ökológiai katasztrófától, hogy egy csettintéssel eltünteti az emberiség felét.

De a Titkos invázió alapjául szolgáló eredeti képregénysorozat még a TV-sorozatnál is keményebb allegória volt a maga idejében: Brian Michael Bendis alkotása a Bush-adminisztráció idején jelent meg, és egyértelműen a 9/11 utáni világ félelmeire utalt, amikor a civilizált, nyugati világba betörő idegeneket tett meg főgonosznak, akiktől nem áll távol a vallási fanatizmus és a terrorista eszközök. A Skrullok szent háborúja kapcsán mindenki a dzsihádra gondolt. Ugyanezt a narratívát azonban 2023-ban, röviddel az afganisztáni kivonulás után kár lenne erőltetni.

„Képzelj el egy világot, amelyben az információk hitelességében nem lehet megbízni”

– halljuk az idei minisorozat első perceiben. A narrátor félreérthetetlenül a Trump utáni posztigazság korára céloz, de ha ebben a korban élünk, akkor ez azt is jelenti, hogy nem létezik olyan erkölcsi vagy politikai magaslat, ahová a hőseinket felállíthatnánk.

Miközben a 2019-ben bemutatott Marvel kapitány szinte rokonszenvvel mutatta be az idegen bolygóról érkező, alakváltó Skrullokat, akik a háború elől menekülve a Földön keresnek hazát, az új sorozatban ugyanők cinikus, gyűlölködő radikálisok, akik készek a mi civilizációnk elpusztítására. Hogy miért lettek ilyenek, azt tudjuk: Nick Fury nem talált nekik megfelelő bolygót, ahol élhetnének. A Skrullok vezetője, Gravik – akit a marokkói származású brit színész, Kingsley Ben-Adir alakít – mániákus gonosztevő, aki nukleáris háborút akar gerjeszteni Oroszország és az USA között. Hiába, hogy Gravik bőre sötétebb színű, hiába, hogy egy az egyben egy közel-keleti terroristára emlékeztet, nincs egyetlen allegória, aminek a sorozatot megfeleltethetnénk.

A sorozat írói egyetlen közös nevezőt találtak a jelen megosztott, egymással acsarkodó világában: a félelmet, amelynek magvát a jobb- és a baloldali, az amerikai, az európai, a harmadik világbéli, a többségi és a kisebbségi társadalomhoz tartozó néző egyaránt magában érzi.

Ahogy a Port.hu kritikája és sok más filmes portál kiemelte, a Titkos invázió narratívájában mindenki talál valamit, ami rezonál benne. Azok is, akik a tömeges migrációtól vagy a szupergazdag elit uralmától rettegnek, de még az olyan összeesküvés-elméletekre is könnyedén rímel, mint a gyíkemberekről, a QAnonról vagy az Illuminátusokról szóló konteók. Az nem újkeletű, hogy egy popkulturális termék a tömegek lappangó félelmeire épít. Láttuk már ezt az Alien-filmekben, amelyekben a szörny falloszmetaforája a republikánus prüdériát állította középpontban, vagy A cápában, amelyben a társadalom sokféle félelme egyetlen tengeri állatban egyesül.

Egy eget és földet megmozgató szuperhősfilmből azonban nem hiányozhat a végső, deus ex machina momentuma: a kérdés csak az, hogy ez a gépisten milyen igazságot tesz majd.

Miután Nick Fury leszámol az egyik alakváltóval az utolsó rész kiélezett jelenetében, G'iah (Emilia Clarke) pedig párharcban legyőzte Gravikot, a minisorozat nehezen, de kiprésel magából egy megoldást. Az MI6-ügynök Sonya Falsworth azt javasolja G’iahnak, hogy a Skrullok és az emberek együttéléséből hagyják ki a szerelmet és a barátságot: „Mi használunk titeket, ti használtok minket, és együtt biztonságosabbá tesszük a bolygót mindkettőnk számára” – mondja, amit az alakváltó el is fogad.

Talán nem nehéz észrevenni, hogy Falsworth valamiféle társadalmi szerződés, olyasféle, amit a felvilágosodás gondolkodói felvázoltak. Thomas Hobbes szerint a természeti állapotot a „mindenki harca mindenkivel” jellemzi, a béke és a biztonság iránti vágy viszont létrehozhatja a polgári társadalmat.

De miféle társadalmi szerződés az, amelyből ki kell hagyni a „szerelmet és a barátságot”?

– tesszük fel a kérdést, és sietjük megválaszolni. Falsworth ajánlata csak ennyi: a betelepülők részei lehetnek a kapitalista társadalomnak. Miként a bevándorlást támogatók utolsó érve is ez maradt: már nem az emberiesség jegyében kell befogadni a menkülteket, hanem azért, mert nélkülük nem lenne, aki elvégezze a kétkezi munkákat a gyártósoroknál.

Hogy ez mennyiben szimpatikus üzenet, azt hadd ne döntsem el: inkább praktikusnak mondanám. A Fredric Jamesonnak és Slavoj Žižeknek tulajdonított gondolat szerint

„könnyebb elképzelni a világ végét, mint a kapitalizmus végét”,

és bár a szuperhősfilmekben folyton a világ van veszélyben, általában a fogyasztásalapú, kizsigerlésre és tőkefelhalmozásra törekvő társadalmi berendezkedés az, ami megmenekül.

A sorozat zárójelenetében Nick Fury és alakváltó felesége, Varra csókot váltanak, és egy űrhajóval elhagyják a Földet: a képsorok természetesen A majmok bolygója ikonikus jelenetét idézik, de még inkább arról árulkodnak, hogy a földlakók és az idegenek összetartozása – itt, legalábbis – nem lehetséges.

Kritikánk a sorozatról

Az X-akták legjobb pillanatait idézi a Disney Titkos inváziója

Az új Marvel-sorozatban lézersugarat lődöző, repkedő félistenek csatája helyett a morgós Samuel L. Jackson nyomoz sötét sikátorokban és raktárakban, hogy leleplezze az alakváltó idegenek világuralmi terveit.

Tovább