Bámulatos, milyen keveset tudunk a világ egyik legnépszerűbb szerzői filmeséről, akinek nincsenek virális interjúi és jól elhelyezett cameói, mint Quentin Tarantinónak és egyelőre nem kötődik hozzá olyan legendárium, mint Steven Spielberghez vagy George Lucashoz. A civil Christopher Nolan a környezete szerint is közepesen érdekes mesterember, aki tartós bőrcipőben, egyszerű fekete kabátban jelenik meg a forgatáson, alatta gombolt inggel. Pontosan dolgozik, reggel 7-től este 7-ig, a stúdiónál pedig azért kedvelik, mert nem lépi túl – az egyébként mindig vaskos – költségvetést. Michael Caine szerint most is ugyanúgy él, mint amikor nem volt dollármilliomos. A határidőkre figyelmes, precíz és a munkamorálja rendíthetetlen.

Nolan a Haileybury bentlakásos iskola diákja volt, mielőtt irodalmat tanult volna a londoni UCL egyetemen. A Cambridge-től északra fekvő bentlakásos iskola rideg körülményei között fegyelmet tanult:

a dísztelen vaságyakon a fiúk évfolyam szerinti elrendezésben aludtak, reggel hideg vízzel zuhanyoztak és a kápolnában kezdték a napot.

A hierarchia természetes egy ilyen intézményben, de 1984-ben, amikor Nolan megérkezett ide, már csak árnyéka volt önmagának ez az iskola. Nem az oktatás minősége vagy a lazuló rend miatt: hanem azért, mert az a birodalmi Nagy-Britannia, amihez dukáltak a kemény nevelésű fiatalok, eltűnt. Nyomokban így is emlékeztethetett arra a farkastörvények uralta világra, amit mi Ottlik Géza regényéből, az Iskola a határonból ismerünk.

A rendező később interjúkban elmondta, milyen volt itt az élete: a nyolcvanas években rettegett a nukleáris katasztrófától, és sosem aludt jól az iskola falai között. Esténként a Star Wars, a 2001: Űrodüsszeia és a Tűzszekerek zenéit hallgatta walkmanen. Nem tudta, hogy lázadhatna az iskolai rend ellen, de beleolvadni sem akart. Inkább a kívülálló szerepét választotta, aki visszavonul privát, kreatív birodalmába, és

nyilván arról álmodott, hogy filmeket készít majd – megvezetésről, áldozatokról és világméretű trükkökről.

Minden Christopher Nolan-film főhőse kicsit olyan, mint Christopher Nolan. Ahogy Babits írta – „csak én birok versemnek hőse lenni” –, minden művében a világot akarja ábrázolni, de közben önmagáról is portrét fest. A rendező szereplői magányos, önmarcangoló racionalisták, akik általában elpusztulnak, mielőtt megváltást találnának, és magányos hőstetteikben van valami teátrális:

„A mutatványnak él”

– halljuk Hugh Jackman karakterétől A tökéletes trükk című filmben. Briliáns, szinte fölébe magasodik a társadalomnak, amiben él, és legfeljebb a saját felsőbbrendűségén bukhat el. „A zsenialitás nem garancia a bölcsességre” – mondja Lewis Strauss (Robert Downey Jr.) az Oppenheimerben. A Batman úgy véli, Gothambe a totális megfigyelés és egy keménykezű, könyörtelen igazságosztó hozhat békét, de akciói nyomán csak még nagyobb káosz és tömegmozgalmak születnek. Az Interstellar asztronautája (Matthew McConaughey) egyenesen az időt akarja legyőzni, amikor űrbéli misszióra indul a családjáért. Ezekben a példázatokban Nolan hősei túl akarnak járni a világ eszén, fölébe akarnak mászni a társadalmi struktúráknak, de végül felőrlődnek. Áhítják a rendet, de szenvednek tőle.

De nem ez az egyetlen motívum, ami közös a filmjeiben. Amikor Nolan hősei alulmaradnak és elveszítik az irányítást, visszakerülnek egy olyan bentlakásos iskolába, ahol a rendező kamaszévei teltek. A Memento motelszobája, az alaszkai kalyiba az Álmatlanságban, a Batman: Kezdetek börtöncellája és a kihallgatás helyszíne az Oppenheimerben

egytől egyig zárt, örömtelen, fülledt helyek, ahol semmi másra nincs lehetőség, mint bűnhődni, aztán kitalálni az újabb stratégiát a megmenekülésre.

Christopher Nolan a ma élő legnépszerűbb filmkészítők egyike, az Oppenheimer pedig az az alkotás, amitől sokan a mozi megújulását várták. Az első héten 80 millió dollárt termelt az Egyesült Államokban, a Barbie oldalán itthon is, máshol is rekorder volt. Mégsem lehet elmenni mellette, hogy a rendező irtózik a tömegektől. A Batman-trilógiában Gotham lakói csak rombolni képesek. Az Oppenheimer a mérnök-fizikust ünneplő tömeg zaja ijesztő látomássá áll össze. Az Eredetben Ariadne (Elliot Page) ijedten kérdezi Cobbot (Leonardo di Caprio): „Kik ezek az emberek?” Mire a másik felel: „A tudatalattim termékei.”

Christopher Nolannek a komolyság áll a legjobban. Filmjeiben alig találunk partijeleneteket, talán csak a Batman-franchise egyik mozzanata tartalmaz ilyet, amikor a denevérember bejut egy éjszakai klubba, és mindenkit elagyabugyál, akit ott talál. Az Oppenheimer azonban a többi filmje közül is kiemelkedik. Főhősét, az atombomba megalkotóját egy új világban találjuk, amelyben Stravinsky kakofón zenéje, a Picasso-festmények különös formavilága éppolyan sokkoló, mint a modern fizika. Oppenheimer visszatérő gondolata – amit talán Nolan, a megrögzött konzervatív éppúgy oszt –, hogy bárcsak visszatérhetne az egyszerűbb, newtoni fizika, amit mindannyian ismerünk. Ez azonban már sosem lehetséges.

Legyenek akármilyen nagy méretű alkotások, termeljenek bármennyi dollárt, Nolan filmjei végtelenül személyes alkotások, amelyekből ki-kiviláglik a rendező arca.

Akkor is, ha ez a személyesség monumentális fjordokat és lélegzetelállító felhőkarcolókat jelent, köztük egy emberrel, aki azt képzeli, hogy mindezt mozgatni tudja.

Minden bizonnyal Nolan is tudja, hogy hősei nem függetlenek a Haileybury bentlakásos iskolától, ő maga pedig nem független tőlük. Az biztos, hogy a figyelmünket lassan harminc éve rabul ejtette ezekkel a látomásokkal.