Buddy Endre

Kifelé az erdőből?

Most, hogy tombol a hőség, csábító a gondolat, hogy nem a forró szavannákon lett belőlünk ember, bölcsőnk volt az árnyat adó erdő is. Az antropológia legalábbis erre jutott néhány felfedezés alapján az elmúlt évből. Buddy Endre jegyzete, 40 Celsiusban.

A mostani hőhullámok idején újra előkerült a vélekedés, amit télre aztán rendszerint elfelejtünk, miszerint zöld, zöld, zöld, zöldfelületek, fák, füvek kellenek a 70 fokra hevülő beton és térkő helyett, ami a városainkat beborítja. Semmi nonszensz: bon sens, csak hát kár, hogy a politikusok és döntéshozók kegyeit általában inkább keresik építési vállalkozók és bányatulajdonosok, mint kertészek.

A tudomány egészen mostanáig úgy tartotta,

az ember kifelé igyekezik az erdőből,

sőt éppenséggel azáltal váltunk emberré, hogy a trópusi esőerdők helyett – egy nyolcmillió évvel ezelőtti felmelegedési hullám hatására – a növekvő méretű szavannák szabadabb terét választottuk élőhelyül. Elsőként Jean-Baptiste Lamarck írt erről 1809-ben, Darwin is ezen a véleményen volt Az ember származása című, 1871-es művében, a „szavannaelmélethez” perdöntő bizonyítékot pedig a Raymond Dart által felfedezett taungi gyermek koponyája jelentett, a csontozatból ugyanis kiderült, hogy az Australopithecus africanus már kétlábon járt. A vélekedés szerint többek között épp az nyitotta meg az utat az eszközhasználat felé, hogy két kezünk felszabadult: lejöttünk a fáról és szerszámokat kezdtünk használni.

Forrás: Pixnio

 

Patrick Roberts egy tavaly, angol nyelven megjelent kötetében (Jungle: How Tropical Forests Shaped The World – and Us) viszont arról ír, hogy az utóbbi években árnyaltabb lett a szavannákon edződött emberről alkotott kép. Mert való igaz, hogy az esőerdők mérete csökkent, s ez nagy változásokat indított el a hominidák rendjében (például kihalt a King Kong-szerű óriás orángután, a Gigantopithecus), a Homo erectus által használt szerszámok arra engednek következtetni, hogy mindenhol éltek emberfélék: az erdőkben, az esőerdőkben, a partmenti, sziklás vidékeken, ahol a halak gazdag proteinforrást jelentettek, és persze a szavannákon is. Délkelet-Ázsiában fedezték fel például a floresi ember nyomait, akiket még a tudomány is hobbitoknak becéz: alig nőttek magasabbra, mint 1 méter, mivel apró termetük könnyebben alkalmazkodott az erdők nyirkos, fülledt környezetéhez.

Az biztos, hogy az emberfélék összes leágazása közül végül a Homo sapiens élt túl, de talán épp azért – vélekedik Patrick Roberts –, mert

változatos élőhelyeken is képes volt megmaradni.

Kenyában találták az egyik legkorábbi, 78 ezer éves temetkezési helyet, hasonló leletek sora van Szumátrán, Borneón, Új-Guineában, az Andokban és az Amazonas-medencében, és noha elsődlegesen Lascaux és Altamira barlangrajzai égtek bele a tudatunkba – a hatalmas, füves mezőkön üldözött bivalyokkal –, a kolumbiai Serranía de la Lindosa falain található ábrák, amelyeken lajhárok, masztodon és egyéb trópusi állatok láthatók, arra utalnak, hogy az embernek egészen sokáig az erdő is élőhelye volt.

Forrás: Wikimedia Commons

 

Patrick Roberts könyvének első öt fejezete jóval izgalmasabb, sodróbb, mint az utána következő, nem kevésbé hasznos kilenc: a szerző szerint az sem véletlen, hogy az évezredeken át továbbadott mítoszokban rendre feltűnik az elrejtett, titkos város motívuma – gondoljunk Atlantiszra –, az ember ugyanis létrehozott településeket a dzsungelben. Az összes élelmiszertermelési stratégia közül végül a monokultúrás gazdálkodás lett a nyerő, ami aztán Európából az egész világon elterjedt. De az nem igaz, hogy a szavannákon, a nyílt terepen lettünk emberré. A valóság ennél sokkal érdekesebb: például bizonyítékaink vannak arra, hogy őseink Új-Guineában és Borneón már belepiszkáltak a környezetbe. Például állatfajokat vittek magukkal, amikor vándoroltak, és nekik tetsző növényeket telepítettek. De amikor kirajzottak az afrikai őskontinensről, éppúgy választották az erdőt lakóhelyül, mint a nyílt mezőket.

Az ipari forradalmakat követő romantikus művészetben

az erdő az ismeretlen múlt szimbóluma lett:

egy olyan hely, amit elhagytunk, ami eltemetett természetünk eredete. Nyirkos, sötét, barátságtalan. Talán azért tűnik megállíthatatlannak az őserdők pusztítása is – túl a puszta gazdasági érdekeken, amelyet a pálmaolaj-, kávé- és húsipar fűz a „megtisztított” területekhez –, mert távol érezzük magunktól a vad rengeteget, ahol pedig, úgy tűnik, nagyon sokat éltünk.
Patrick Roberts szerint épp azért bizonyultunk mi a legügyesebben túlélő fajnak, mert bárhol megéltünk: szó szerint a jég hátán is, hiszen a sarkkörökön túl már 45 ezer évvel ezelőtt éltek emberfélék.

Az erdő valószínűleg több titkot rejt magunkról, mint talán gondolnánk.

Most az lenne a feladatunk, hogy újraépítsük a növényekkel való szövetségünket, hisz ők segíthetnek a felmelegéssel és ökokatasztrófákkal folytatott, védekezésbe forduló harcunkban.