Megérkezett a mozikba Denis Villeneuve Dűne-sorozatának második része (kritikánk itt!), amiről már most látszik, hogy hasonló siker lesz, mint a széria első epizódja. Pedig kockázatos vállalkozás volt, hiszen Frank Herbert mitikus meséje a sci-fi-rajongók körében ugyan kötelező olvasmány, de korántsem olyan népszerű, mint a műfaj kommerszebb darabjai. És hát lehet-e popkulturális jelenség egy olyan zavarba ejtő történetből, mint Paul Atreidis messiási küldetése egy furcsa sivatagi bolygón, ahol a végtelen pusztaságban a tudattágítókkal doppingoló fremenek keresik a jobb világot?

A Dűne sokkal több, mint bármely szuperhősfilm vagy Marvel-féle blockbuster az elmúlt évtizedből, akkor is, ha a forgalmazó két A-listás sztárral és lehengerlő látványt ígérve, a szuperprodukciókra alkalmazott receptek alapján akarja moziba csábítani a közönségét. Ez a pszichedelikus eposz valójában a hatalmi harcaink és társadalmi viszonyaink keserű, kicsit sem megszépített meséje tele kétértelmű tanulságokkal és szigorú intésekkel. Elő nem fordulhat, hogy szépen becsomagolt közhelyekkel küldje haza a nézőt.

Talán nem véletlen, hogy

Frank Herbert regénye a hatvanas évek turbulens időszakában tett szert kultikus népszerűségre,

amikor az egyetemek és Amerika egésze veszélyes ideológiai csatatérré változott. A könyv erőszakos nagyhatalmi küzdelmeket ír le, amik élőhelyért, erőforrásokért és szabadságért folynak, így okkal hódította meg a kampuszok baloldali fiataljait, akik az újdonságnak számító LSD és marihuána bűvöletében éltek és tiltakoztak a vietnámi háború ellen. A Dűne úgy olvasztja magába a világ vallásait, a nyugat és a kelet filozófiáit, hogy szinte lehetetlen ráismerni, milyen eszmék vezették az írót. De azért tudunk néhány dolgot Herbertről.

Például azt, hogy az írót soha nem ragadta magával semmilyen közösségi eszme: annak ellenére, hogy szülei szociáldemokrata aktivisták voltak, elkötelezett baloldaliak és a leghíresebb amerikai szocialista politikus, Eugene Debs hívei, Herbert konzervatív nézeteket vallott, megrögzött individualista volt, aki a republikánus pártnál még jobban hitt saját magában. A harmincas évei után már

libertárius elveket vallott, sürgetve a kormányt, hogy minél inkább vonuljon ki az emberek életéből.

Nagy hatást gyakorolt rá egy pár évvel idősebb akadémista, S. I. Hayakawa, akit Kalifornia kormányzójaként maga Ronald Reagan nevezett ki a San Franciscó-i Állami Egyetem élére, hogy törje le baloldali szakszervezetek és jogvédők sztrájkját. Éppenséggel Herbert is így került az egyetemre, kreatív írást oktatni, hátha a népszerű szerző becsalogatja az előadótermekbe az utcákon, parkokban gyülekező hallgatókat.

Frank Herbert a republikánus párt szavazója volt, de a teljes kép ennél bonyolultabb. A Dűne sikere után háborús tudósító lett Vietnámban, élesen ellenezte a vietnámi háborút, de támogatta a háborút szorgalmazó Richard Nixont. A furcsa ellentmondást határozott meggyőződése oldotta fel, miszerint minden kormány hazudik, így azt remélte, Nixon ballépései arra sarkallják a közvéleményt, hogy minél kevésbé bízzanak meg az államhatalomban.

Herbert nem hitt a kisebbségek szabadságjogaiban, nem hitt az egykori gyarmatbirodalom felszabadításában és felemelésében, családi visszaemlékezések szerint saját magát „nagy fehér tudósként” mások fölé helyezte. Viszont szinte kényszeresen táplált a fejében egy képet egy őslakos bosszúálló angyalról – nyilván metaforikus alak, írói fantáziájának szüleménye –, aki nem is a történelmi sérelmek miatt sújt le a fehérekre, hanem valamiféle isten igazságszolgáltatás részeként, a fehérek dekandens viselkedése miatt. Egyenesen riasztó, ami a fia, Brian Herbert által jegyzett életrajza szerint homofób nézeteiről tudható: azt tanította, hogy az elfojtott, tisztátalan vágyakból olyan energia nyerhető, ami gyilkos hadseregeket is működtethet.

Talán itt érdemes megjegyezni, hogy Herbertből szerencsére regényíró lett, és nem politikus vagy katona.

Bármilyen furcsa nézeteket is vallott Frank Herbert, kétkedései, öntörvényűsége és bátor, vakmerő politikai gondolatai ellenállhatatlanná teszik a Dűnét, amelyben a megváltók valójában gonosztevők álruhában, az elit mindig rajzfilmszerű, a sivatagban rejtőzködő vademberek pedig radikális önrendelkezésük folytán az igazság magvát hordozzák.

Végső soron nehéz megmondani, miért aktuális vállalás Denis Villeneuve készülő trilógiája. A rendező eddigi nyilatkozataiból úgy tűnik, a környezeti válság érdekli a leginkább az egészből (egy olyan kérdés, ami a hatvanas években, az eredeti regény megjelenésekor szinte meghökkentő figyelmeztetésnél számított).

„Meg kell változtatnunk azt, hogy miként élünk. Meg kell változtatnunk azt, ahogy bánunk a természettel, és ehhez bátorság és morális iránymutatás kell. Szerintem a Dűne erre buzdít”

– mondta. De élünk a gyanúperrel, hogy a rendező azért emelte ki ezt a természetvédő értelmezést bátrabban, mint a radikális iszlám vagy a kormányellenesség témáit, mert utóbbikat sokkal nehezebb előadni egy interjúban anélkül, hogy ingoványos talajra tévedne.

Annyi biztos, hogy Frank Herbert Dűnéjéről lehetetlen röviden beszélni, és nem lehet elég vad elméleteket, értelmezéseket gyártani róla. Sőt, könnyen lehet, hogy maga az író járna élen az ilyesmiben. Frank Herbert egyetlen dologban határozottan kitartott: a messianizmus, a fasizmus és az imperializmus nem a megfelelő válasz a környezeti fenyegetettségre, amiben élünk. Ebben a legtöbben egyetérthetünk.

Kritika a filmről

Nemcsak hihetetlenül látványos, de nagyon erőteljes is a Dűne 2

Rengeteg minden történik egy hihetetlenül látványos bosszútörténetben, ahol kiderül, hogy a gigászi homokférgek nemcsak veszélyes ellenfelek, de közlekedési eszköznek is alkalmasak.

Tovább