Emlékszem, valamelyik év április 20-án egy házibuliban voltam, és amikor kimentem a mosdóba, hogy könnyítsek magamon, belenéztem a tükörbe. Az a fajta hirtelen megvilágosodás tört rám, ami általában bódult állapotban jön az emberre. Nálam legalábbis félálomban, elalvás vagy ébredés előtt, esetleg valami tudatmódosító hatására gyakran előfordul, hogy támad egy gondolatom, ami talán napok, hetek, hónapok óta érett bennem. Belenéztem a tükörbe, és azt láttam, hogy

mellékszereplő vagyok.

Az a fajta fickó, akire nem osztanak főszerepet a filmben, de annál jobb Mercutio vagy Legolas válik belőle. Farmerkabátban voltam, hosszú hajam összefogva, és nem volt senkim, csajom, a buli sem úgy állt, hogy a dolog változni fog.

Belenéztem a tükörbe, néztem magam, mellékszereplőjét ennek a gyönyörű szép filmnek, ami az élet, és arra gondoltam: jó ez így. Nem is kell, hogy másképp legyen.

Mindez egy pillanat alatt történt, de nagyon jól meghatározható érzés volt. Sok minden következett belőle. Az, hogy nem kell mindenáron hősnek lennem, de segítenem kell jó ügyeket, jó embereket, nemes célokat. Az, hogy nem a hübriszre kell hallgatnom, hogy beteljesítsem vélt vagy valós sorsomat. Az, hogy a legjobb, ha megfigyelek, gondolkodom és írok a világról, az se gond, ha egy hajszálnyival többet, mint amennyire részt veszek benne.

Erre az érzésre sajnos nincsen szavunk, talán nincsen szavunk egyetlen nyelvben sem. Pedig végignyálaztam John Koenig The Dictionary of Obcure Sorrows című híres, de magyarul még meg nem jelent könyvét is. A csodálatos kis kötet néhány száz neologizmust alkotott olyan érzések leírására, amelyeket mindannyian szoktunk érezni, de nem feltétlenül tudunk megfogalmazni.

Van a könyvben egy szó: a

’sonder’,

ami hellyel-közzel idekívánkozik.

A ’sonder’ azt a hirtelen, villámcsapásszerű felismerést jelenti, miszerint minden szembejövő ember a saját életének főszereplője, ami épp olyan komplex és mély, mint a te életed. És amiben te csak statiszta vagy mellékszereplő vagy.

Amikor van egy lány, akivel szerelmesek voltatok, de évek után mindketten más oldalán találtok boldogságot, és kiderült, hogy amit sokáig kettőtök romkomjának hittél, nem kettőtökről szól, te csak a mellékszereplő vagy egy másik szerelmes filmben, olyan, akit Vince Vaughn vagy David Denman játszik, és Hugh Grant csak utánad lép a képbe.

Vagy amikor azt hiszed, hogy mindenki téged néz a villamoson, mert leetted a pólódat —

És csak te vagy olyan, hogy a zuhany alatt pisilsz —

És senki, de senki, csak te teszel vizet a jégkockatartóba, te viszed le a szemetet —

És senkinek, senkinek, csak neked van igazad —

És hogy a tömegben csak te vagy magányos —

Na, akkor jusson eszedbe, ez a szó: ’sonder’, amely John Koenig újítása, de ugyanez az alak franciául azt jelenti: megszondáztatni, kideríteni, németül, hogy különleges, afrikaans nyelven pedig, hogy nélkül. Ezekből a jelentésekből rakta össze Koenig a sajátját.

Minden szembejövőnek, minden rokonodnak, barátodnak és ismerősödnek épp úgy megvan a története, amelyben éppúgy ő a főszereplő, ahogy te a sajátodban. És vannak történetek, amelyben csak statiszta vagy a háttérben, elmosódott alak egy kávézóban, egy padon, egy bevásárlóközpontban.

Koenig szavának nincsen magyar fordítása, de a részvéthez, az empátiához van köze. Ahhoz, amikor belenézel a másik ember életének filmjébe. Van benne egy kis melankólia is, hiszen egyidejűleg azt is tudod, hogy hány és hány történetbe, sorsba, szemszögbe nem tekinthetsz bele sosem. De összességében mégis könnyű ilyenkor az élet. Ha minden ember külön univerzum, külön történet, nem kell azt hinned, hogy minden rajtad múlik.