Már-már úgy tűnt, a magyar tévénézők visszaveszik a kezükbe a távirányítót, és hajlandók elkapcsolni arról a sok baromságról, amivel a kereskedelmi televíziók a kétezres évek óta nagykanállal etetik őket. Hiszen lassan népszerűbb a stream, mint a tévé, és végtelenül görgethető okostelefonunkkal a kézben egyre többet vakerálunk a médiatudatosságról.

Aztán megérkezett

az év legnépszerűbb agypusztító realityje,

amiben üresfejű, dagadó pénztárcájú huszon-harmincévesek tengetik végtelenül együgyű luxuséletüket. A Kőgazdag fiatalok persze nem előzmény nélküli: az Instagram, amely a Facebookba olvadása előtt még független, ismeretlen alkotók, fotósok, kézművesek, rajzolók platformja volt, ma teljesítmény nélküli, valószerűtlenül gazdag influenszerek gyűjtőhelye, a TikTok pedig mindezt a négyzetre emelve vált még addiktívabb és pörgősebb közösségi médiává.

Abban semmi meglepetés nincsen, hogy a Kőgazdag fiatalok féltucatnyi celebet kreál majd, akikről írhat a bulvársajtó.

Barbershopban ápolt fiúkat és agyonplasztikázott lányokat,

akiknek a szakításáról, új tetoválásáról, gyúrós fotóiról és kivillanó bögyeiről sok-sok cikk születhet a következő években, miközben a kőgazdag kölykök a növekvő követőtáboruknak „fizetett partneri együttműködések” tucatjait prezentálhatják. Ahogy divatosan mondják: pacek nemzetközi, stílus határtalan.

Nem ők az elsők, nem is ők az utolsók. A celebritás fogalma valamikor a 18. század második felében született a modern Párizsban: „annak a kiváltsága, akit sokan ismernek a viszonzott ismeretség nélkül” – így definiálta a szót Nicolas Chamfort korabeli író és moralista, forradalmár. És noha ekkor még operaénekesek és színészek, Voltaire, Byron és Liszt Ferenc voltak a legsűrűbben emlegetett celebek, lassan beindult a hírességbiznisz: megjelentek az impresszáriók, feltalálták a röplapot és az utcai hirdetéseket, a tömeg pedig maga is vállára emelte kedvenceit, olykor bűnözőket, olykor meg uralkodókat, akiknek később, mint Marie Antoinette-nek, a fejét követelte.

A celebritáskultusz együtt fejlődött a modern individualizmussal, amiben az egyén fontosabb, mint a csoport vagy társadalmi réteg, amit képvisel.

Talán Oscar Wilde lenne az első igazi, modern celeb: annyi bizonyos, hogy az író előtte nem tapasztalt érzékkel befolyásolta a róla szóló sajtót és bőkezűen etette a bulvárt.

„Így vagy úgy híres leszek, vagy ha nem híres, hát hírhedt”

– mondta állítólag egy barátjának a Dorian Gray szerzője, de egy dolgot azért a számlájára írhatunk: legalább azokat a műveket megalkotta, amikre hírnevet lehet alapozni.

Hogy mikor forrt össze véglegesen az ürességgel és a hülyeséggel, azt hadd ne tippeljük meg. Antoine Lilti egyelőre csak angolul olvasható, The Invention of Celebrity című könyvében azonban megjegyzi, hogy a celebekkel kapcsolatban a nyilvánosság mindig félredobta a józan eszét: „A modern nyilvánosság a kapitalista, média uralta társadalomban a természeténél fogva érzelmekkel és vágyakkal van megtöltve.” Csakhogy a legújabb celebekkel kapcsolatban még ebben sem lehetünk biztosak: a bőrápolási tanácsokat osztogató Insta-influenszerek és a tévében majomkodó kőgazdag fiatalok valamiféle tudatipari tudatosság jegyében a vágyaikat sem akarják kiárusítani, ha van nekik egyáltalán, csak magukat tolják a nézők orra elé termékként.

Az évekkel ezelőtt felbukkant szlogen egyre aktuálisabb: „Stop making stupid people famous” – azaz: ne tegyük híressé a hülyéket. A kijelentésnek nagyobb a tétje, mint elsőre látszik.

„Az ostobaság veszedelmesebb ellensége a jónak, mint a gonoszság”

– írta egykor Dietrich Bonhoeffer, a német teológus 1943-ban egy katonai fegyházból, pedig furcsa, hogy Hitler börtönében, világégés közepette a látszólag ártalmatlan ostobaságot jelölte meg legfőbb rosszként.

„A gonosz ellen tiltakozni lehet, a gonosz leleplezhető, szükség esetén erőszakot lehet alkalmazni ellene, a gonosz mindig magában hordja az önmegsemmisítés csíráját azzal, hogy legalábbis kellemetlen érzést kelt az emberben. Az ostobasággal szemben azonban tehetetlenek vagyunk. Hasztalan ellene a tiltakozás, mit sem ér az erőszak; falra hányt borsó érveket sorakoztatni (...). Ráadásul az ostoba – a gonosztól eltérően – mindig tökéletesen meg van elégedve önmagával.”

A „hülyeség elméleteként” emlegetett rövid szövegben a teológus mégis talál fogást az ostobaságon, amikor azt írja: az nem értelmi, hanem emberi defektus, hiszen az ostoba emberek hagyják magukat ostobává tenni, az ostoba embereket egy külső hatalom, legyen az vallás, politika vagy ideológia teszi azzá. Az ostobák hagyják, hogy uralkodjanak rajtuk:

„Ahhoz, hogy az egyik ember hatalmas legyen, a másik ember ostobaságára van szükség”

– vonja le a következtetést.

A kőgazdag fiatalok ugyanolyan ostobák, mint odaadó nézőik, s így hát joggal merül fel a kérdés: ki képviseli az egyenletben a hatalmat? A válasz szerintem nem olyan bonyolult. Az a médiagépezet, amely újra és újra egyre ostobább celebeket bír kiböfögni magából.