Ez a hét is a magyar popzene új No. 1-járól, Azahriahról szólt, aki egyetlen nap alatt eladta az egész Puskás Arénát. Kedden a jegyértékesítő rendszer fújtatott és füstölt, a vásárlók 10-20 ezer fős várakozási listákkal szembesültek, és miután délután az 50 ezres sportcsarnok 95 százalékban megtelt, a szervezők ráadásnapot ígértek. Erre a május 26-i koncertre már holnaptól jegyet lehet venni: ha nem is ilyen tempóban, de bízhatnak benne, hogy szintén soldout lesz.

A 21 éves Baukó Attila sikerét még mindig sárga irigységgel fogadja a magyarok nem elhanyagolható része.

Van, aki a világ dicsőségének elmúlását, az általános jóízlés hiányát, kénköves esővel tarkított kultúrapokalipszist lát a zenész népszerűségében,

más csak simán megjegyzi, hogy neki „ez sz*r”, és finnyásan hozzáteszi: ő csak Bon Jovit hallgat, azt is a Mezzón, vagy ő bizony ős-Fishinges, vagy nem az, és nem is hallgat magyart, inkább süketülne meg, és amúgy is, „nem egy Slayer”, meg az ilyen csak „b*ziknak való”. „SZÉGYEN! Vérzik a szívem A MAI FIATALOKÉRT!” Mások pedig önérzetesen letagadják, hogy ismerik a srácot, akkor is, ha annak idején csámcsogva olvasták a palacsintafesztiválos bulvárhíreket. Kitartóan kommentelik mindenhova, hiszen nincs jobb dolguk: „ez meg ki??!” 

Azahriah gyors felfutása még a zeneipart is meglepetésként érte, pedig ha valamire lehetett volna számítani, az az, hogy a hype-jelenségeket fénysebességre gyorsító TikTok-generáció előbb-utóbb kitermeli a saját sztárjait. Elődeiknél sokkal gyorsabban lépeget előre Dzsúdló, Krúbi, de az utóbbi időben posztpunk és posztrock zenét játszó Carson Coma is. Így a fiú, aki youtuberként, PaulStreet néven került be a nyilvánosságba, és olykor kiforratlan, de makacs, karcos és hajlíthatatlan véleményekkel, na meg szégyentelen clickbait-videókkal csinált nagy népszerűséget,

kifejezetten kortárs jelenség.

Éppen egy PaulStreet-videó után továbbkattintva találtam rá Azahriah zenéjére még évekkel ezelőtt, és miután megállapítottam, hogy ez az ugyanaz a srác, aki az imént még a suliból való kirúgásáról vakerol egy webkamerának, az is feltűnt, hogy profi. Mindössze néhány ezer klikk volt azon a korai dalon, de annak fényében most nem csodálkozom, hogy eljutott odáig, hogy duplázik a Puskás Arénában. És azon sem, hogy egy neten keringő lista szerint több mint 6 millió forintot kérhet egy 75 perces koncertért.

De egészen szürreális az

a zsigeri irigység,

amit az Azahriah-jelenség kivált az emberekből. Abban semmi nóvum nincs, hogy a régiek fikázzák az újat: nyilván 1963-ban a Beatles sem volt zene azok szemében, akik Dean Martinhoz szoktak, most pedig Azahriah arénakoncertje személyes támadás azok számára, akik még Omegára meg LGT-re nyomultak. De az ilyesfajta elutasítás a viccet is eszembe juttatja az üstről meg a magyarokról, miszerint a pokolban fortyogunk, és az ördögnek fedő sem kell tenni a bogrács tetejére: „Ha valaki kimászik, a többi úgyis visszahúzza.”

Pedig akár tetszik, akár nem, Azahriah itt lesz még egy darabig, és annak is mintája lesz, hogyan készül a popsztár a TikTok-korszakban. 

Előbb-utóbb aztán azt is észrevesszük majd, hogy Azahriah zenéjében értéket találunk. Stílusa – ez főként Hundred Sins, a maszk mögé bújó extravagáns producer érdeme – magába olvasztja a mainstream popot, a rockot, a skát, a trapet, még a mulatóst is, de ez még önmagában nem erény. A hangszeres zenei alap, az olykor pantomimbábura emlékeztető színpadi perszóna és az énekhang már igen. Azahriah éppolyan egyedien rakja rá a szöveget a zenére, amilyen sajátos az énekhangja, és látszólag a semmiből lépett elő az olyan stíluselemekkel, mint a szándékos dadogás, pörgő r-betűk, zárt a-hangok és a kétnyelvű, angol-magyar dalszövegezés. Ezek olyan jegyek, amiket akkor is illik észrevenni, ha a zene nem tetszik annyira.

Azahriah-t nem a kereskedelmi tévés tudatipar termelte ki, nem marketingesek csináltak belőle sztárt, saját stábja pedig inkább tűnik baráti társaságnak, mint dörzsölt cápák gyülekezetének.

A népszerűség nem igazol minőséget, de azt nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy Azahriahért tízezrek rajongnak abból a generációból, amelyet nemrég még azért ostoroztak, mert már a zene sem érdekli őket, csak az Insta meg a TikTok. A kicsinyesség most sem kúl. Ha nem sikerül irigység nélkül annyit mondani rá, hogy gratula, tesó, akkor inkább menjünk el szó nélkül mellette.