Egy vers, pár sor, melyben evőeszközök románcának lehetünk tanúi.
Garaczi László: A villa és a kés
A villa és a kés
gondoltak egyet, és
olajra léptek ők,
nagystílű törtetők,
többre vágynak annál,
mint a merőkannál,
s a többi konyhacucc:
élsz, aztán gajra jutsz.
Futottak, kéz a kéz,
kiált a villa most,
elérjük, édes kés,
a sárga villamost?
És jött az ellenőr,
orcáján ollan orr!
De semmi rettegés,
megkené őt a kés.
A hídon szellő fútt,
a kés zsebébe nyúlt,
jegygyűrű, drágakős,
szeretlek, drága kés!
S leültek, kéz a kéz,
a villa és a kés,
megpihentek ketten
a Margitszigetten.
Azóta élnek ott-
hagyván csapot-papot,
beérve oly kevéssel,
beéri villa késsel,
sétálnak andalogva,
néznek egymásra lopva.
Turkálni ételekbe:
Istenem, csak azt ne!
Úgy hívták őket, ez fájt
a legjobban, hogy eszcájg!
És a konyharuha
durva volt, nem puha.
Úszkáltak egész héten
a mosogatólében,
róluk a zsírt nyalta
érdes nyelvű macska.
Poklok lidérces pokla,
a hagymaszagú konyha
tőlük messze elmaradt.
Te drága kis falat,
szól kés, és szól a villa,
két szerelmes trilla,
a randiról el ne késs,
cseng-bong villa és kés,
tölgyfáknak rejtekén,
Palatín’ gyér gyepén
így élnek, kéz a kézbe
villa és a késke,
megbújnak a Nagyszálló
halljában – na, helló.
