A nézők imádták a szépségverseny résztvevői közé beépülő bumfordi zsarulány történetét, pedig ezt a poént már többször is ellőtték, de mondunk mást is!
A Miss Amerika címet először 1921-ben adományozták oda, bár kezdetben az egész csupán egy jó reklám volt Atlantic City számára, ahol az előző évben tartottak hatalmas sikerrel egy helyi szépségversenyt. Az első versenyen mindössze 10 városból érkeztek versenyzők – a megállapodás az volt, ha egy helyi újság fizeti a hölgyek ruháját, akkor az Atlantic City állja az utazását -, viszont 100 ezer nézőt vonzott az esemény, amit végül a 16 éves Margaret Gorman nyert meg, egy olcsó tiarát és 100 dollárt kapva. Ma már ilyen fiatalon nem lehetne nyerni, a versenyzőnek 17 és 25 év közöttinek kell lennie.
A Miss Amerika szépségverseny hatalmas siker lett, de a nagy gazdasági válság betett neki. 1928 és 1932 között nem rendeztek versenyt, részben anyagi okokból, de leginkább azért, mert sokak szerint a verseny a laza erkölcs fertője volt – emlékezzünk, ekkor volt az alkoholtilalom. Az újrainduló szépségverseny aztán egy igazgatót kapott Lenora Slaughter személyében, aki 35 éves működése során újraformálta az egész eseményt – róla mintázták a Beépített szépségben (2000) az ügyvezető Kathy Morningside (Candice Bergen).
Laza erkölcsök ide vagy oda, a szépségverseny sokáig meglehetősen konzervatív volt, a szabályzat hetes számú pontja például kimondta, hogy a versenyző csakis fehér lehet. 1945-ben jókora botrányt okozott, hogy a 7-es pont eltörlése előtt a zsidó Bess Myerson nyerte el a koronát. Bár ekkor már voltak indián, latin és ázsiai származású indulók, 1970-ben engedték az első afro-amerikai lányt, Cheryl Browne-t indulni, és csak 1983-ban nyerte el fekete nő, Vanessa Williams a címet, de ezt olyan felzúdulás követte, hogy hamarosan lemondott a címről – hivatalosan azért, mert aktfotók kerültek elő róla, de valójában azért, mert minősíthetetlen támadások érték bőrszíne miatt. A szervezők 2016-ban kértek tőle nyilvánosan bocsánatot. A verseny 2018-ban jelentős reformon ment keresztül, aminek lényege, hogy már nem a „fizikai megjelenést” veszik kiindulópontként, és eltörölték a fürdőruhás megmérettetést.
Nem Donald Petrie rendező volt az első, akinek eszébe jutott a „beépített ügynöknő a szépségversenyen” alapötlet. Pontosan ez volt a 70-es években oly népszerű The Bionic Woman egyik epizódja, a Bionic Beauty (1976) cselekménye, sőt, ugyanebben az évben a Wonder Woman szériában is elsütötték ugyanezt a poént a Beauty on Parade (1976) epizódban, hogy egy évre rá a Charlie angyalaiban rángassák elő megint az ötletet a Pretty Angels All in a Row (1977) című részben.
Sandra Bullock és Benjamin Bratt minden filmbeli verekedésben maga adta elő a kunsztjait – persze nem egy harcművész filmről beszélünk, de ez akkor is szép dolog, bár a kaszkadőrök nyilván nem így gondolták. Mindkét színésznek megvolt ugyanis a saját kaszkadőre, akik végig ott voltak a forgatáson, de gyakorlatilag instruktorrá lettek lefokozva- vagy előléptetve? -, és annyi volt a dolguk, hogy szóljanak, ha valamit a sztárok nem jól csinálnak. Volt is egy kis malőr, amikor Bullock a combja helyett az ágyékán rúgta meg Brattet. Bullock filmben maga vezetett, hiszen a Féktelenül (1994) forgatásán profi sofőr lett belőle.
Sandra Bullock és Benjamin Bratt egyébként jó cimborák, hiszen régóta ismerték egymást: még együtt is játszottak A pusztítóban (1993) mint töketlen jövőbeli rendőrök.
A film premierjéhez főződik a történelem legkevésbé kínos vörösszőnyeges hasalása: amikor Sandra Bullock kiszállt a kocsijából, megbotlott és elvágódott. Mivel a karaktere elég sokszor csetlik-botlik a filmben, sőt, el is hasal párszor, mindenki azt gondolta, hogy ez egy összekacsintós poén és a film promóciójának a része, ezért olyan is volt, aki őszintén megtapsolta a színésznőt.
A bemutató után a műsorvezető Ellen DeGeneres több helyen is azt hangoztatta, hogy a film forgatókönyvíróinak akkor pattant ki a történet alapja a fejükből, amikor őt meglátták magas sarkúban és estélyi ruhában gyakorolni az Oscar díjátadó gálára. A dolgonak persze semmi valóságalapja, de Ellen szereti, ha róla szólnak a dolgok.
Talán ez az egyetlen olyan valaha készült film – természetesen az eredeti film után – amely egy kitalált, nem létező együttes számát tartalmazza a soundtracken . A The Commitments című 1991-es Alan Parker filmben szereplő, a címmel megegyező nevű remek, de tényleg nem létező ír soul bandáról van szó.
Mint minden hollywoodi filmben, itt is hemzsegnek a reklámozott termékek. Akinek jó szeme van a termékelhelyezésre, az rögtön kiszúrja Crace Everlast bokszzsákját, az akkor bevezetett Pepsi One dobozát az asztalon, a Budweiser hirdetést a kocsmában, a Sony tévét, a Reebok cipőt, a Dell monitort, a Ben&Jerry jégkrémet, és naná, hogy hőseink a Starbucksba mennek kávézni, és a cég még azt is elérte, hogy a kiszolgálók igazi Starbucks alkalmazottak legyenek, nehogy valami hiteltelenül történjen a pult mögött – és, hogy ezt a tényt nagydobra verhessék.
A szépségversenyes krimivígjáték nagyon bejött a nézőknek, a 45 millió dolláros költségvetés mellett 2012.8 milliós bevételt hozott, csak a mozikban, és erre jöttek rá az ún. home videó és tévés eladások. Még szép, hogy lett második rész, a Beépített szépség 2.: Csábítunk és védünk (2005), igaz, ebben már nem tért vissza sem Benjamin Bratt, sem Michael Caine. Az új történetben Gracie Hall (Bullock) elrabolt versenyzőtársai kiszabadítására indul, de nem sokan szerették az új sztorit, ami a korábbi bevétel felét hozta csak.
