Figyelem, tavasz van! Megjött az első érzelmes-vicces romantikus film, amire nemcsak randit lehet szervezni 15-től fölfelé, hanem egész osztályokat cipelhet el az ofő, hogy a mindig kínos felvilágosító órákat megússza. Külön ajánlott az abortusz ellen és mellett tüntető tömegeknek, akik talán feloldódnak egy ilyen köztes megoldásban.
Ha 16 évesen beüt a baba, az nehéz ügy a világ bármelyik pontján, kivétel az amerikai kisvárosban, mert ott elég liberális és megértő az apa (a Peter Parker örök főszerkesztője, J.K. Simmons), a mostoha pedig anyatigrisként segít, aki egyébként CJ az Elnök embereiből (Allison Janney). A kislányt alakító Ellen Page meg amellett, hogy egyszerűen zseniálisan játszik, hihetetlen szövege van és nem véletlenül jelölték Oscarra, olyan társadalmi érzékenységet és egyéni felelősséget mutat, mint Mikola István és Horváth Ágnes álombeli szerelemgyereke. Igen, becsúszott a bébi, mi a megoldás - teszi fel a kérdést a lány, majd a helyi újságban meg is találja a választ: örökbe adja a juppi anyukának és a wannabe rocksztár apukának, akik nyomják az elfojtott Rózsák háborúját. A lány csak egy pillanatra téblábol az abortuszklinikán, majd fordul is ki, amikor kiderül, körme van a magzatnak. Míg a 4 hónap, 3 hét, 2 nap című román filmben az abortuszt kegyetlen szenvtelenséggel mutatják meg, addig itt olyan, mint amit én is kipróbálnék. Kihordom, kitolom, odaadom, ennyi. Közben megírom a matek leckét.
Miközben sorra jöhetnének a fontos kérdések, amiket nem tesz fel a film, érthető, miért lett a sztriptíztáncosnőből Oscar-díjas forgatókönyvíró (plusz blogger) Diablo Cody. Egyszerűen írt egy szerethető karaktert, egy érzelmes-fájdalmas történetet és rengeteg idézhető, frappáns dialógust (ha értékelni kell: 8/10).
A Juno hangulatát és stílusát kivételesen könnyű meghatározni, mert valahol A család kicsi kincse és a Plasztik szerelemnél kell keresni a megoldást, amik egy szeretni való, kicsit béna, de nagyon őszinte figura köré épülnek fel. Most egy pattanásoktól mentes tizenhatéves a főszereplő, aki nem véletlenül kap terhes-harcos mangát ajándékba, mert egyszerűen nincsen rossz mondata a filmben. Ezt szó szerint kell érteni: nincsen. Erre a low budget filmre érzékenyebb, az abortuszra kényes keresztény szülőket nem érdemes elvinni.
Az külön öröm a fiatal lányokért rajongó harmincas korosztály számára, akik az érintetlenségben és a növekedő mellekben látják férfiúságuk utolsó megújulását, hogy ez a film nem állítja, hogy a korkülönbség rossz, illetve hogy egy harmincas férfi és egy tini között ne történhetne meg bármi. Mert itt a luxuslakásban henyélő Sonic Youth-rajongó férfi rámozdul a lányra, még az Aliasból ismert túlpörgött menedzsernőjét alakító, Hillary Swank mimikáját is megszégyenítő Jennifer Garnert is elhagyja. Az anyaság nem apaságfüggő.
A szerelem is megtalálja Junót, ráadásul egy balek személyében. A Superbad, vagy miért ciki a szex című filmben megismert Michael Cera ugyanazt a karaktert hozza megint, ennek ellenére tolják elé a forgatókönyveket, amikben naiv, kicsit lúzer szerelmes csávókat kell alakítania. A Junóban észrevehető a hozzáadott értéke, mert még inkább nem érti a történéséket, még vékonyabb a hangja és a farka állítólag himbálózik az idióta futónadrágjában (főszereplőnk szerint ez roppant szexi), de egy igazi csendes és ártalmatlan balekot alakít. Szupereje a narancsos tictacban rejlik, amivel így legalább hozza a tökéletes csatárteljesítményt, amire gondolni sem merünk: egy lövés, egy gól, amivel látszólag a bajnokság megvan, de itt nem. Az gyorsan kiderül, hogy a szexet a lány erőltette, a fiú csorgó nyállal bámult csak. Majd Juno fogta magát, megivott többliternyi narancslét és összehugyozott minden alákerülő terhességi tesztet. Bingó.
