A belga életérzés

Sokak szerint Belgium a világ legunalmasabb országa, de akkor hogy lehet, hogy olyan jó és izgalmas filmeket készítenek arrafelé?

Már megint a belgák

Ha kis nemzetek nagy filmgyártásáról beszélnek, akkor rendszerint Dániát vagy Írországot emlegetik, pedig ezen a téren Belgium hozza a folyamatosan megbízható, magas minőséget már évtizedek óta, legyen szó vallonokról vagy flamandokról – igaz, az előbbiek rendszerint sok francia pénzzel és gall színészekkel is dolgoznak, de akkor is! Joachim Lafosse is koprodukcióban rendezett francia sztárokat, de a történet garantáltan belga, már csak azért is, mert megtörtént esetről van szó. 2007-ben egy Geneviève Lhermitte nevű anya egy Nivelles nevezetű kisvárosban egy, szupermarketből lopott konyhakéssel megölte mind az öt gyermekét, majd megpróbált végezni magával – sikertelenül, jelenleg életfogytiglani börtönbüntetését tölti, az állam pedig a férjén próbálja hasztalan behajtani a tetemes perköltséget.

[img id=481152 instance=1 align=left img]Veled is megtörténthet

Persze más a valóság, és mást látunk a filmvásznon, már csak jogi és esztétikai okokból is. Tragikus hősnőnket itt Murielle-nek hívják (Emilie Dequenne), és a csúnyácska Geneviève-vel ellentétben csinos lány, aki egy általános iskolában tanít, mielőtt összeházasodna a fiatal, jóképű marokkói bevándorló Mounirral (Tahar Rahim) és négy gyereke születne. Ez így maga a színtiszta boldogság lenne, ha a fiatal pár nem költözne be ahhoz a jómódú orvoshoz, aki annak idején magához fogadta a férfit, és Belgiumba hozta, és innentől fogva életüket és annak minden rezdülését Pinget doktor (Niels Arestrup) irányítja. Nála laknak, ő fizet mindent, és asszisztenseként ő foglalkoztatja Mounirt, ezért elvárja, hogy minden úgy történjen, ahogy neki tetszik. Pinget doktor manipulatív, sokszor kisszerű, és a fiatal férfihoz is valószínűleg több köti, mint a nevelőapai szerep, de nem egy szörnyeteg: rémes, de hétköznapi ember, és ettól van igazán súlya a filmnek. A viszonylagos jólét ellenére Murielle lassan saját családja cselédjévé válik, és minden kitörési kísérlete falnak ütközik. Joachim Lafosse nem hagy kétséget a végkimenetelről azok számára sem, akik nem ismerik Geneviève Lhermitte történetét, hiszen a nyitó képsorokból megtudjuk, hová vezet az út, a rendező csak a megmagyarázhatatlant próbálja valahogy magyarázni.

Micsoda játék!

Egy ilyen önmagába visszatérő és ennyire drámai történet könnyen vezethet öncélú kálváriajáráshoz – a keleti-európai néző elég kiművelt már ebben a zsánerben –, és a valós eseményeket feldolgozó, kiollózott újsághírt vászonra vivő filmek is ritkán jók. Mindezek ellenére a Gyermekeink lebilincselő élmény, ha nem is jövünk ki mosolyogva róla a moziból. Ehhez kell a rendező türelme és arányérzéke: semmi sincs ránk zúdítva, és semmi sincs a szánkba rágva. Bár a három főszereplőn van a hangsúly, Lafosse nem akart kamaradrámát készíteni, karaktereit újra és újra kiviszi a nagyvilágba – a marokkói utazás egyfajta csúcspont -, ugyanakkor mindent kihozott a három főszereplőből, amit csak lehetett, pedig egyiküké sem hálás szerep. Nem véletlenül kapott Emilie Dequenne Cannes-ban Un Certain Regard-díjat alakításáért – ő már a Dardenne testvérek Rosettájában is oly emlékezetes volt. Tahar Rahim mindkét partnerének hajlandó alájátszani, bár jóval nagyobb sztár náluk – ebben biztosan sokat segít, hogy A prófétában már játszott együtt Niels Arestruppal, aki mostanra talán Franciaország legjobb színészévé vált.

Kinek ajánljuk?

Akik szerint van létjogosultsága Belgium létezésének.
Akik szerették A prófétát.
Tahar Rahim rajongóinak.

Kinek nem?

Akik szerint egy gramm létjogosultsága sincs Belgium létezésének.
Terhes asszonyoknak, nagycsaládosoknak.
Késmániásoknak.

9/10

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu