Clint Eastwood új filmjéről már bemutatója előtt sejteni lehetett, hogy megosztja majd a közönséget és a szakmát. Az öreg cowboy ismét egy igazi amerikai mítoszt választott filmje témájául, de nem derül ki pontosan, mit is akart kezdeni vele.
Chris Kyle neve a világnak ezen a tájékán nem mond túl sokat az átlagos információfogyasztó polgár számára, bár – főleg máig tisztázatlan halála kapcsán – felbukkant imitt-amott a hírekben. Az Egyesült Államokban azonban közismert, már-már kultikus figura, ami nem csoda, hiszen minden idők legeredményesebb amerikai mesterlövészéről van szó. Tevékenységének eredménye bizonyíthatóan 160 halott (ennyi esetet ismert el a Pentagon), de a valós szám állítólag 255. Normális esetben (értsd: békeidőben) ez meglehetősen kétes dicsőségnek számít: Kyle azonban háborús célpontokat semmisített meg Irakban, a háború pedig nem számít normális körülménynek.
A címszereplőt körüllengő – és a film alapjául szolgáló önéletírásában is gondosan ápolt – legendák mellett (ez volt mellesleg a bajtársai által ráaggatott egyik ragadványneve: a Legenda) a mesterien vágott előzetesek is fokozták az Amerikai mesterlövész iránti nézői várakozást. Eastwood erősen indítja a filmet, a trailerben is kidomborított dilemmával: megölhetek-e egy kisgyereket, ha azt látom, hogy veszélyezteti a bajtársaim életét? És amikor – vigyázat, spoiler! – végül meghúzza a ravaszt, az felér egy ütéssel a néző gyomorszájára. A feszültség innen már csak csökkenhet, de ez önmagában nem lenne probléma, ha Eastwood tartaná magát ahhoz, amit ígér: egy bonyolult, a moziszék kényelméből nehezen megítélhető szituáció és jellem rajzának felvázolásához, egyfajta – rendben, hollywoodi mércével mért – morális élveboncoláshoz.
Lehet-e hősnek tekinteni egy de facto tömeggyilkost? Hogyan formálja át a háború ténye a hétköznapi értelemben vett erkölcsi fogalmainkat? Összeegyeztethető-e egy karakteren belül a szerető családapa és a vérprofi, kíméletlen katona? Feldolgozható-e a háború borzalma, főként ha ehhez a borzalomhoz magad is tevőlegesen hozzájárultál? A háborús zsáner megannyi alkotása (és alkotója) foglalkozott már ezekkel a problémákkal, különböző háborúk kapcsán, más-más hangütésben és több-kevesebb sikerrel, Kubricktól Ciminón és Oliver Stone-on keresztül Kathryn Bigelow-ig, nehéz tehát újat mondani a témában. Eastwood filmje nem kerüli meg ezeket a témákat, de csak a felszínt karcolgatja. Ahogy telik a filmidő, úgy válik mind nyilvánvalóbbá, hogy a veterán rendező más szándékkal nyúlt tárgyához.
Ha ezt elfogadjuk, akkor nem fogjuk sajnálni a mozijegyre szánt pénzt. Mert Clint Eastwood, ez a 85 éves örökmozgó még mindig irgalmatlanul tud filmet rendezni. Úgy bánik a feszültségteremtés klasszikus eszközeivel, ahogyan kevesen a mai álomgyárban, és úgy épít fel egy filmes elbeszélést, hogy tanítani lehet filmművészeti tanszékeken. Eastwood annak a régi vágású iskolának az egyik utolsó leszármazottja, amely a történet kristálytiszta elmondását előbbre helyezi minden más (pszichológiai, morális, látványbeli stb.) tényezőnél. Talán ennek is köszönhető, hogy a narráció két fősíkja közti minőségi különbség szembeszökő: az iraki hadszíntér képsorai, Kyle négy háborús missziójának történetszála egyetlen percig sem unalmas, a háborús jelenetek akciórendezői mestermunkák – csak haza ne térne időnként a Sienna Miller alakította feleségéhez, lelkizni.
Meglehet, Bradley Cooper nem korunk legtálentumosabb színésze, de hajlok afelé, hogy szerepének felemássága ezúttal nem rajta múlt (nehéz ezt kimondani egy olyan rendező kapcsán, aki képes volt színésznőt faragni Angelina Jolie-ból). Eastwood többdimenziós karaktert próbált formálni egy olyan alapanyagból, amely meglehetősen egyszerű: Kyle, lássuk be, izomagyú, őszinte amerikai patrióta, aki Bibliát hord a szíve fölött (bár nemigen olvassa), miközben az ellenséges „vadakat” lődözi, elképesztő precizitással, az iraki háztetőkről. Motivációi nem túl bonyolultak: a filmben elhangzott hasonlat szerint ő a juhászkutya-típus, aki megvédi a nyájat (Amerika népét) a farkasoktól (a pusztító ellenségtől, bárki legyen az). Persze, dilemmázik és szenved kicsit, amikor kényszerűségből nő vagy gyerek kerül a célkeresztjébe, ideig-óráig legyűri a poszttraumatikus stressz, esetenként agresszív állattá változik békeidőben is, de szereti a gyerekeit meg a feleségét, a tetteivel pedig el tud számolni önmaga és Isten előtt. Ebbe a jellemtanulmányba ennyi fért bele – valóban nem túl sok, de hát ez nem egy Ron Kovic-sztori.
Én hiszek Eastwoodnak, amikor – Michael Moore és más liberális megmondóemberek vádjaira reagálva – azt mondja, hogy apolitikus filmet készített. Egy jól összerakott történetet látunk, amely kicsit olyan, mint az okos királylány meséje: hozott is valamit, meg nem is.
És ez alapvetően rendben is lenne, de azért titokban reménykedjünk, hogy tartogat számára az élet még egy Gran Torinót.
