A káosz az úr

A nimfomániást a megfelelő ponton vágták félbe. A hősnő ifjúkorát bemutató első félidő a rendező életművének viszonylatában könnyed, játékos, már-már komikus hangvételű fejezetekből áll, a 2. rész viszont a játékidő múlásával egyre komorabb, a humor morbid, de a színvonal marad.

Az első rész cliffhangere új bonyodalom (hasonló módon zárult a Kill Bill első etapja), de a folytatásban a direktor csak a stíluson változtat (azon is keveset, és a történet irányából kifolyólag), cselekményszövésben következetes marad, azaz továbbra is letisztult Trier-filmet látunk. Saját auteur-kultuszára épít: ma a szerzőiség márkaként is funkcionálhat, megkockáztatom, Trier ebben is pionír. A kezdetektől szorgosan, tudatosan építi filmkészítői personáját. A bűn lélektanában kis szerepben tűnik fel, de azzal véteti magát észre, hogy lezsidózzák („Hé, smukk, nem szombat van!”), önmagát alakítja a Járványban, a Zentropát belecsempészi az Európába, ahol ismét magára oszt egy szerepet (a stáblistán: „Zsidó”), legutóbb pedig Melankólia-plakáton feszített.

Bár a Dogville után készséggel elhiszem, hogy tényleg moziba szánt egy öt és fél órás hardcore celeb-pornót, A nimfomániás gerilla-reklámkampánya kétségkívül az utóbbi évek legkreatívabbja. Nagy műgonddal etette be a közönséget nyilvánosságra hozott étvágygerjesztő filmrészletekkel és pletykákkal (pl. LaBeouf pénisz-castingja), a színészek orgazmus-grimaszáról készített fotók pedig mémmé váltak (az senkit nem izgat, hogy alig néhányuk vesz részt a film szexjeleneteiben). Dán, lengyel, sőt magyar kritikusok önként és dalolva, egyben önreklámként szálltak be e kampányba, terjesztve a vírust, szándékuk ellenére szavatolva a film minőségét.

A hősnő, Joe a 2. részben hanyagolja gyermekét (az Antikrisztus után szabadon), kivonul a társadalomból (éljenek az Idióták), változatossággal próbálja kielégíteni nemi étvágyát (csoportszex az Idióták, rasszközi a Manderlay mintájára), majd szimbolikus „rape and revenge”-fordulatot kapunk (a Dogville mintájára). Trier épít a meglepetés erejére is, A pisztoly című fejezetben a gengszterfilm zsáneréhez nyúl, megteremti a műfaj női verzióját a posztmodern eklektikussága jegyében (a Dogma már őstörténet tiltott felszínes kellékeivel együtt), e szál ráadásul a hős bűnbe merülését is szemlélteti. Trier még mindig vonzódik a próza (lásd a film fejezetes felosztását) és a színház ágazataihoz, a túlforgatott első félidőhöz képest a 2. rész már – a hősök kapcsolatának törvényszerű mélyülése miatt – kétszereplős kamaradráma, a zárójelenet pedig – a Dogville mintájára – elidegenítően alulrendezett.

A 2. részben jobban megismerjük a két hőst. Ellenpólusok, a kortárs, többségi erkölcs, etika viszonylatában a jót és a rosszat képviselik: Joe profán antikrisztus, Seligman földre szállt angyal, gyóntató, ördögűző (egyben Trier korábbi idealista hőseinek koros verziója). E felállás régóta izgatja, A bűn lélektanát egy „a nyomozó és a kurva” bűnügyi filmes premisszára építette. Jelen műve politika- és erkölcs-filozófiai témájú, absztrahált, pro és kontra párbeszéd, kontempláció, mint Platón szintén a vágy természetéről szóló (homoerotikus történetként is értelmezett) Lakomája. LVT példázatokban, szemléltetésben gondolkodik, ahogy a Dogville-ben ki is mondja egy karaktere. Ezúttal is értékeket értékel át: nem lövök le poént, ha elárulom, nem a PC mellett érvel (se a dialógusokban, se stílusával: pl. hangsúlyozza a néger férfiak testiségét).

Náci poénja nem volt nyelvbotlás (Nietzsche-mániájával is magyarázható), de ne feledjük, hogy ő filmkészítő, aki hatásos mozikat akar csinálni, ráadásul (még mindig) egy nyitott értelmiségi közönségnek. Farkasbőrbe bújt bárány: az Európa jótét hőse ironikus módon, szándékaival szemben nácik segítőjévé válik, azaz Triernél az idealizmus kontraproduktív – ha így vesszük, minél nagyobb filmművészeti bűnöket követ el, minél sátánibb mozit csinál, annál jobb mindenkinek. Saját méltatóit provokálja (önmaga alázásával is), különcködik, lázad, tabukat sért, de ezzel gondolatokat is szít. Az Antikrisztus sem Ómen-koppintás, inkább Nietzsche művének filmverziója. Triernek mindegy, hogy kereszténységből vagy liberalizmusból űz gúnyt politikai inkorrektségből sportot űző, fanyar vígjátékokként is értelmezhető filmjeivel, mert arra kíváncsi, hogy a néző hogyan viseli a személyre szabott szörnyűségeket, meddig tud azonosulni egy szokatlan hőssel. A fősodorral szembemenve kellemetlen filmélményeket kínál, amiért persze mégis imádjuk. Mindebben csúcsra jár A nimfomániással. Még a casting is a sokk-értékre épít, például van képe Billy Elliotra, akarom mondani Jamie Bellre osztani egy szado-mazo szexguru szerepét.

LVT eredményes az úton, amin elindult, A nimfomániás legvirulensebb filmje. Az Antikrisztus depressziójának felszínre hozása, a kedélybeteg hősnőt a szenvedéseknek véget vető apokalipszis hajnalán megváltóvá avató Melankólia a gyógyulás filmje, A nimfomániás pedig arról tanúskodik, hogy visszatért az életkedve.