Van, akinek Wesley Snipes neve már garancia a jó szórakozásra, és persze van olyan is, aki szerint az akciófilm olyan, mint az alkoholizálás, csak az agysejtek pusztítására használható. Én nem tartozom sem a multiplex függők, sem a dohányfüstbe és lila ködbe burkolózó dekadens alternatívok táborába. Úgyhogy a kínai nagykövet meggyilkolása és egy titkos ügynök menekülése körül bonyolódó, bitang fegyverekkel, verdákkal és high-tech ketyerékkel megtűzdelt cucc ezért akadály nélkül hatolt köznapias és gyakorlatias elmémbe, hogy felforgassa az oda betelepedett csendes dögunalmat.
Túl ezen a hatásosságon szórakozásom fő forrásának mégis az bizonyult, hogy percenként bukkantam már más filmekben megismert jelenetekre, díszletekre, beállításokra. Az alkotók szinte az összes, a kilencvenes években sikeres film emlékezetesebb jeleneteit újraforgatták - a Briliáns csapda, a Ronin, vagy a Közellenség néhány képkockája, de a Mátrix végső összecsapásának, vagy a Hetedik üldözéses jelenetének szinte valamennyi beállítása visszaköszön a 120 perc alatt. A figyelmes szemlélő még a Desperado kocsmajelenetére célzó finomabb utalások között is csemegézhet.
Mindez azonban nem plágium. A harc művészete ugyanis olyan tökéletesen és kreatívan másol mindent, ami jó volt az elmúlt évtized amerikai akciófilmjeiben, hogy nem is utánzása, inkább tökéletesítése a mintának. Boldog kor, amelyben már a közhelyeket is olyan mívesen lehet megmunkálni, hogy egészen eredetinek látszanak.
