A NIGHTMARE ON ELM STREET

zene: Steve Jablonsky
vezényel: Nick Glennie-Smith
kiadás éve: 2010
kiadó: WaterTower Music
játékidő: 49:56

Hálás műfaj a horror, mert az emberek többsége szeret bizonyos jeleneteken borzongani, megrémülni, majd megnyugodni azért, mert tudja, hogy ilyen a valóságban nem fordulhat elő. A stílus egyik leggyakoribb képviselője a tinihorror. Táborok, iskolák, komplett baráti társaságok tucatjai lettek már lemészárolva a mozi története során. A zsáner évtizedek óta működik, és igény is van rá, hiszen az ezekkel foglalkozó filmek akár a vászonra, akár a tékák polcaira készültek, mindig is vonzották a közönséget. Legendás alakok születtek e sikereknek köszönhetően, a texasi láncfűrészestől kezdve Jason Voorheesig, tömegeknek okoztak kellemetlen perceket sok-sok folytatáson keresztül. A műfaj virágkora a kilencvenes évek beköszöntével valamiért leáldozott, az évtized végén Wes Craven egy rövidke időre még feltámasztotta a "Sikoly"-lyal, és ezáltal egy újabb karizmatikus gyilkossal ajándékozta meg a filmtörténelmet. Azonban itt nagyjából be is fellegzett a minőségi tinihorroroknak, mert ettől kezdve elszabadult az újraforgatási hullám, ami vitt magával mindent, ami az útjába került. A kreativitás megszűnt, új és félelmetes horroralakok pedig nem születtek. Így mára már elmondható: szinte nincs olyan régi film a műfajon belül, ami ne lett volna újra leforgatva, maximum azok, amelyek eleve nem voltak sikeresek. Így nem is lehet azon csodálkozni, hogy a műfaj talán legrémisztőbb tinédzsergyilkosa, Freddy Krueger is újra belezési lehetőséget kapott Hollywoodtól.

A film kifejezetten várt mozi volt, hiszen Freddy szerepére egy elég jó karakterszínészt, Jackie Earle Haleyt sikerült szerződtetni, bár az, hogy egy videoklipes rendező lett felkérve a direktori posztra, azért árnyalta a kezdeti lelkesedést. Végeredményben egy vegyes megítélésű mozi született, mert ahogy az várható volt, a képi világa erős lett, noha ez félelmetességgel többnyire már nem párosult, ugyanakkor a sztori olyan gyengécskére sikerült, hogy már önmagában ez elég volt ahhoz, hogy taccsra tegye a filmet. Kedvelem a horrorokat, szinte minden fontos és közepesen fontos trancsírozós alkotást láttam már, de a 2010-es "Rémálom az Elm utcában" forgatókönyve nem kis meglepetést okozott, ugyanis olyannal még sosem találkoztam, hogy egy tinihorror felénél még ne tudjuk, ki is a főszereplő. Amikor megbarátkozunk valakivel, és elkezdene az emberben egy természetes szimpátia és drukk kialakulni az irányában, hogy élje már túl az a szerencsétlen, hiszen ő a főszereplő, és neki még legalább a film hátralévő negyvenöt percére dolga van, akkor jönnek a pengék, és véget vetnek szurkolásunknak. Így aztán érkezik egy újabb szereplő, majd egy újabb és egy újabb... Az pedig már csak a hab a tortán, hogy az eredeti Freddy-sztori majd minden elemét viszontlátjuk, csak sajnos az eredetiben meglévő hangulat és feszültség veszett el valahol, de nagyon.

Több dolog akad a filmzenék területén, ami előtt teljesen értetlenül állok. Ezek közül az egyik az, hogy miként ragadhatott meg Steve Jablonsky a horrorzenék világában, illetve egyáltalán hogyan került oda, és miért vált a műfaj jelenlegi történetének egyik meghatározó alakjává. Mert hogy az lett, az tény. Igaz, jelenléte és eddigi munkássága egyáltalán nem vitte pozitív irányba a stílust, sőt annak csak azon elemeit építette be a szerző saját zenéibe, amiket pont hogy nemigen lehet kedvelni. A horrorok egy részének sajátja, hogy bizonyos időközönként jó alaposan ráijesztenek a nézőre, mondjuk a főgonosz sötét zugokból való hirtelen feltűnésekor. A kívánt hatás elérése érdekében pedig a zeneszerzőre is hárul feladat, miszerint a zenekar vagy a szintihadserege segítségével csapjon éktelen nagy zajt. Elég egyszerű módszer ez, de tény, hogy hatásos, mert a hirtelen felharsanó rezesek és vonósok elég rémisztőek tudnak lenni, pláne, ha előtte "szép" és andalító zenét játszanak. Ugyanakkor ez nem egy bonyolult feladat, ha egy komponista egyszer elsajátította már ennek a módszernek a lényegét, akkor szinte munkája sincs többé vele, csak időzíteni kell és kész, ebben ugyanis kreatívnak lenni szinte lehetetlen. Mára egy horrorzenében ezt nem is lehet értékelni, szinte hangeffektként értelmezhetőek ezek a megoldások. Sokkal inkább fontos ezen műfajnál, hogy milyen egyéb rémisztő elemekkel tűzdeli tele egy komponista a munkáját, illetve miként oldja meg, hogy két frászt hozó jelenet között érdekes legyen a zene. A műfaj képviselői közül többen lettek ennek a mesterei, például Christopher Young, de akár visszanézhetünk a hetvenes és a nyolcvanas évekbe is, amikor az alacsony költségvetés miatt csak szintire futotta, ám így is rémisztő, és ami még ennél is fontosabb, máig időtálló score-ok születtek - John Carpenter főtémái gyakorlatilag halhatatlanok, bár a köztes aláfestései neki se a legjobbak, de ugye legalább voltak vezérmotívumai.

Jablonsky horrorokhoz született művei gyakorlatilag teljesen híján vannak a kreativitásnak, annak a plusznak, ami miatt többek lennének egyszerű hangeffektnél. Vannak ugyan olyan elemei a Rémálom az Elm utcában score-jának, amelyek nem az ijesztgetés jegyében születtek, de a gyerek- és női kórusok annyira elcsépeltek már ebben a műfajban, hogy csak nagyon különleges dallamokkal lennének jónak nevezhetők. A "lallázós" gyerekektől már nem áll fel az ember hátán a szőr, sőt ez kifejezetten hétköznapi hangulatú kellék már egy horroron belül. Ha pedig egy olyan dallamot énekelnek, amit más zeneszerző írt, az különösen megvetésre méltó. Jelen esetben Ennio Morricone "Volt egyszer egy Vadnyugat"-hoz írt közismert szájharmonikás muzsikájának dallama esett áldozatul.
Az albumot indító "Freddy's Coming for You" tökéletesen össze is foglalja, hogy miért lehet utálni ezt a zenét. Ezek az okok a következők: jelentéktelen dübörgő effektek, "lallázós" kislányhang, torzítások és az eredeti film komponistájának, Charles Bernsteinnek stílusához való ragaszkodás. Utóbbi egyébként valamennyire megmenti a score-t, hiszen Bernstein tulajdonképpen bizonyos részeiben időtálló horrorzenei környezetet teremtett, így ennek huszonöt évvel későbbi alkalmazása nem is kelt megütközést.

De nézzük, milyen rémálom is vár ránk a CD-vel való megismerkedés közben. Szendergésünk első állomása a "Main Title", mely bizonyára tévesen került az albumra, hiszen ez nem más, mint "A Da Vinci-kód" score-jának egyik sötétebb részlete (ezt a kis kavarodást nézzük el a WaterTower Music kiadónak). Nyugalom önt el bennünket, lassan el is alszunk, hiszen nem is olyan rossz, amit eddig hallunk.

A harmadik track elejében is hagytak még ebből a Zimmer-műből egy kis részletet, gondolom, ez egy új marketingfogás lehet, hogy kedvet csináljanak A Da Vinci-kód albumának megvásárlásához - ügyes. A tétel második felében visszajön Bernstein zenéjének hangulata, így reménykedhetünk, hogy a továbbiakban már a "Rémálom az Elm utcában" score-ját halljuk, és nem Hans Zimmer ki nem adott zenéinek ajánlóját. Elérkezünk a mély alvás fázisába, nyitottak vagyunk mindenre. Bizakodunk. Befogadunk.

A következő tracktől ("Rufus?") hamisítatlan Jablonsky-hangzást kapunk, ezt a csörgést ugyanis nehéz eltéveszteni, így egy darabig "élvezhetjük" is a szerző kreálmányait. Csodásabbnál csodásabb rémisztgető hangeffekteket kapunk, szerencsére Morricone dallama azért néha eszünkbe idézi, hogy zenét hallgatunk, és nem gépgyári munkazajt. Már nyugtalanul forgolódunk, és kissé beleizzadunk ebbe az álomba.

No de a "Jesse and the Police" közepét hallva újból nem stimmel valami. Hát mit keres itt megint a Langdon professzor kalandozásaihoz született zene? És az A Man Named Fred Krueger vége meg miért hasonlít az "Angyalok és démonok" score-jában hallott megoldásokra? Tuti az volt a cél, hogy kedvet csináljanak Zimmer zenéihez, ez most már nem is kérdés. Látszólag egymáshoz nem illő dolgok keverednek össze... Ó, jaj, ez úgy tűnik, hogy egy rémálom.

Az "It's Hot in Here"-nél kezdek elbizonytalanodni, hogy tényleg valami nagy galiba történt a kiadónál, mert véletlenül a hangeffektesek gépgyári háttérzajokat tartalmazó korongjáról is emeltek át részeket erre a CD-re, ez ugyanis már Jablonskytól is szokatlan lárma. Egészen biztosan rémálom. Fel akarok ébredni! És egyébként is, miért méreget engem a sarokból az a fura, égett képű fazon?

De mielőtt elmerülnénk ebben az igazán pazar üzemi hangulatban, két-három, harmóniát és dallamot nem nélkülöző zenei tracket újfent felfedezhetünk a korong vége felé. A zajkedvelőket a "Where the Monster Lives" és a "Wake Me Up" bizonyára kissé elszontyolítja, de A Da Vinci-kód zenéjéért rajongókat ismét nem, hiszen a kiadó megint kedveskedik nekik eddig még nem hallott részletekkel. Sőt egy igazi figyelmes gesztusként, a gépzaj és A Da Vinci-kód kedvelőinek egyazon tételben ("Like It Used to Be") is nyújtanak örömforrást. Bizonyára nehéz volt összepasszítani a vaslemezek súrlódásának hangjait a szférák zenéjével, de ezen az albumon még ez is sikerült. Menekülök, még van hátra két tétel, ezt már nem lehet kibírni...

...felébredtem. És jó lenne, ha a hollywoodi producerek is ezt tennék már, és végre olyan zenét várnának el egy horrorzenét író komponistától, ami legalább egy ilyen kasszasikernek szánt film esetében vállalható lenne.