A para, az ex meg a semmi

  • - ij - / PORT.hu

Három évvel azután, hogy a "Trainspotting" ámokfutása fellendítette a brit filmipart, 1999-ben egy walesi srác független támogatók segítségével leforgatta az ecstasy generáció kultfilmjét. Az elsőfilmes író-rendező, Justin Kerrigan a "Human Traffic-ot" 25 évesen készítette.

Hétvége Cardiff-ban, azaz "48 óra távol a Földtől" - mondja Jip és négy barátjával együtt beleveti magát egy megállás nélküli kétnapos bulizásba. "Minden, ami létezik, most klubokról, drogról, kocsmákról és partikról szól." Annyi élvezetet zsúfolnak hétvégéikbe, amennyit csak bírnak. Közben persze mindenki személyes démonaival és egyéb kapcsolataival küzd. Cool-fiúk és kacér lányok, a kilencvenes évek kedvenc tánc és drog ikonjainak fényében villognak. Nina és Lulu egy tévéinterjúban csak azért is a "Trainspotting"-ot okolják drogozási szokásaik miatt, két fiú alaposan beállva megpróbál tarantínós cool szöveget nyomni a "Star Wars"-ról, és végül mint drogallegóriát értékelik. Két eufória közt a semmi, két ecstasy között egy munkahely. Hőseink nem a társadalom szélén élő heroinisták, hanem olyan fiúk és lányok, akik a hétköznapokon többnyire átlagos életet élnek. Üzletekben dolgoznak vagy iskolába járnak tanácstalan szülőkkel vagy szadista főnökökkel körülvéve.

Egy áldokumentumfilm narrációval, attraktív bulikkal és szertelen ötletekkel korántsem nevezhető új dolognak, de vitathatatlan, hogy a "Human Traffic" őszinte hangnemű és lendületes stílusú film. Kerrigan színészeinek dinamikus, magabiztos tempót diktál, s úgy használja a kamerát, mintha a néző is része lenne a cselekménynek. Nem próbálja megmagyarázni a rave-partik vagy az ecstasy élményét, csupán néhány emlékképben felvillantja azoknak az embereknek a belső világát, akik ezt használják. Hagyja, hogy a néző döntsön a látottak alapján. A filmben sivár hétköznapok váltakoznak extatikus hétvégékkel, szürreális látomások groteszk eseményekkel. Látjuk a szereplőket, amikor a szer hatására cselekszenek s bár igencsak érintőlegesen, de azt is, mikor nélküle. És ez utóbbi koránt sem hízelgő kép. Végletekig fokozott érzelmi infláció, hitetlenség és kiégettség áll szemben a kíméletlen hedonizmussal.

"Ötvenes évek alkohol, hatvanas évek LSD, nyolcvanas évek kokain, kilencvenes évek ecstasy. Fiatalsága idején - mondja Kerrigan - minden generáció keresztül megy ugyanazokon a dolgokon: szexuális bizonytalanság, szociális paranoia, frusztrációk és szorongások gyötrik, problémái vannak a szüleivel vagy agyleszívó munkahelyével és emellett még azt sem tudja, mivel szeretne tulajdonképp foglalkozni. Még ha a körülmények és a drogok különbözőek is, a generációs frusztrációk és stresszhelyzetek, melyeken ezek a karakterek is keresztül mennek, ugyanazok." A "Human Traffic" nem moralizál, csupán közvetít, belülről kíván megmutatni egy szubkultúrát. Nem mentegetőző portré az ecstasy fogyasztásról, s nem is oktatófilm arról, hogyan használjuk vagy miért ne használjuk a drogokat. Viszonylagos hitelessége abból fakad, hogy Kerrigan szinte száz százalékig saját és barátai élményei alapján írta a filmet. Színészeit meg többek között a szerint válogatta, hogy próbálták-e már a történetben felbukkanó drogokat vagy sem (mármint a sem kiesett), valaha ő maga is dolgozott a MCDonalds-ban, farmert árult, meg volt télapó és egy interjú tanulsága szerint ugyanúgy mondatonként f**king-ol, akár saját hősei.

"A szabadból a klubokba költözött, divatossá vált rave kultúra mögött már nincs semmi." - nyilatkozza a rendező, s tagadhatatlan, némely legjobb pillanatában sikerül ezt az extatikusan szabad semmit a vászonra írnia. A bökkenő valahol ott van, hogy Kerrigan maga is egy csillogó cuccokkal, király dumákkal, debil humorral teli, romantikus szerelmi szállal átszőtt, divatos kultfilmet készített, mely minden látszólagos objektivitása, fanyarsága és vadsága ellenére sem mondható rendkívülinek. Bizonyára megtalálja lelkes, önmagára ismerő közönségét, s olyan is akad majd, aki - mint egyik amerikai kritikusa tette - szemérmesen "antropológiai kuriózum"-ként emlegeti.