"Mint a többi síksági indián, mi is bölényvadászok vagyunk" - Cseh Tamás Hadiösvény című könyvének első mondata ez. És ezzel a mondattal kezdődik Bereményi Géza és Kovács Krisztina darabja is a Radnóti Színházban.
Az Apacsok tisztelgés az énekes előtt, aki 1961-ben verte fel első indiánsátrát "a földbe süllyedt bakonyi faluban", s aki (lelkében megmaradva szabad apacsnak) tiszta törvényekre, átlátható és értelmezhető világra vágyik - a mai napig. Márpedig az elmúlt fél évszázad minden, csak nem ilyen. Úgyhogy hiába húznak mokaszint, alapítanak indián törzset az Apacsok fiatal hősei is, az 56-os forradalomtól frusztrált kádári hatalom utánuk nyúl, játékukat bemocskolja, büszkeségüket megtöri, visszakényszeríti őket hazug társadalmi szerepükbe. Így lesz Fehér Holló, a varázsló besúgó, felesége feledésbe menekülő cinkos, May Károly "imperialista ügynök". A diktatúrák természetrajza ez, ahol még a kiskölykök álomvilágát is az Úttörőszövetség irányítja, s ahol a Belügyminisztérium döntést hoz, hogy "az illetékes operatív szervek" folytassanak "felderítő munkát" az indián "tömörülések körében", amelyek alaposan gyanúsíthatók "a Magyar Népköztársaság államrendje ellen kezdeményezett össze esküvés elkövetésében".
Az Apacsok szerencsére nem szimpla ügynöktörténet. Nemcsak arról szól, hogy Horváth, alias Fehér Holló (Csányi Sándor) az "indiánok" és családja védelmében aláírja a beszervezési nyilatkozatot, s ezzel akaratlanul is Szoboszlai, alias Szürke Sas törzsfőnök (Schneider Zoltán) halálát okozza. Sokkal inkább családtörténet, amelyből kiderül, hogy a (feldolgozatlan) múlt és a (zavaros) jelen összekeveredik, hogy az árulással a különböző rendszerekben felnőtt generációknak együtt kell(ene) élniük, s hogy demokrácia és diktatúra nem vegytiszta fogalmak, hanem viszonyrendszerek.
Ezzel kell szembenéznie a naiv filmrendezőjelölt Horváth unokának (őt is Csányi alakítja) a kuratóriumi meghallgatáson, amikor legendás "indiánosdit" játszó nagyapjáról kiderül, hogy III/III-as ügynök volt. És ezzel az igazsággal szembesíti ő a nagymamát (Csomós Mari), aki makacsul ragaszkodik hozzá, hogy férje "rendes ember volt", s utolsó éveit nem a brooklyni szeméttelepen, hanem az apacsok rezervátumában töltötte.
Török Ferenc (a Moszkva tér és az Overnight filmrendezője) empatikus óvatossággal nyúl a kényes témához. Filmes (flashback) technikával töri meg a jelenből induló színházi tér-idő egységet, a néző egy oknyomozás szemtanúja, ahol jelenetről jelenetre hol hátrébb, hol előrébb lépünk az időben, hogy megértsük a szereplők motiváció ját. Az előadás bátran alkalmazza a filmes eszközöket (diavetítés, rajzfilmes animációk), a színházi illúzió szabályait mégsem hágja át, furcsa mód még a döcögő jelenetváltások közben kivetített régi indián fotográfiák, az eligazodást segítő (szájbarágó) évszámok is inkább a meseszerűséget erősítik. Ennyi külsőséges eszköztől minden más előadásban jelzéssé silányodna a színészi játék, itt, láss csodát: erősödik. Török Ferencnek (akinek ez az első színházi rendezése) szerencsére senki sem mondta meg, hogy ezt így (magyar) színházban nem szokás, ezért hályogkovács módjára keveri a dokumentarista és a képregénypatronokat. A kihallgatócella falán rajzolt poloska köröz, a rácsos ablak mögött járókelők lépdelnek, Szoboszlaiék lakásában a tűzhelyen gőzölög az étel, a nagymama tévéjén bölénycsordák robognak. A finom irónia Zságer Balázs (Zagar) retroelektronikus "törzsi" zenéjén is érződik, az előadást időnként csak hajszál választja el attól, hogy "ügynökfilm" paródiára emlékeztessen.
De nem emlékeztet, hiszen itt "gyilkosság történt". A múlt tisztázatlansága miatt azonban lehet, hogy soha nem tudjuk meg, kik a hősök és kik a gyilkosok. Az alkotók (reménykedve, hogy a társadalom felnőttebbé vált) most felengedtek egy meteorológiai ballont, hátha gyűjt értékelhető adatokat a légtérből. Közállapotainkat tekintve, félő, hogy csak elrepül üresen.
