A velencei kalmár

Valamiért a 2004-es Shakespeare-adaptációt elkerülte a rivaldafény. Nem hírlett sok minden a forgatásról, nem előzte meg hosszas hónapok hadjárata a megjelenését és hozzánk is csak két éves késéssel jutott el. Nem a hírverést hiányolom Michael Radford nagyszerű munkája körül, hanem a kellő elismertséget.

Persze ettől még kezelhetjük az őt illető helyiértéken a filmet, sőt, most ez a dolgunk. És szívből kívánom, hogy ha kérdéses értékű kanonizált irodalmi munkák adaptációira egész iskolák tódultak a mozikba, akkor egy remek Shakespeare-adaptáció se legyen kivétel.

A történetet ismerjük, középpontjában a hű barát, Antonio, az ifjú szerelmes, Bassanio, és a zsidó uzsorás, Shylock áll. Egy font hús. Ez a zálog a kölcsönért cserébe, melyet Shylock hitelez Antoniónak. Ha a tartozást a másik fél behajtani képtelen: a húst az uzsorás valóban onnan vágja ki, ahonnét szeretné, azaz Antonio szíve tájékáról... Hiszen ez áll az egyezségben. Horrorisztikus alapsztori, amely még kiegészül egy tanulságos történetszállal is, két minden hájjal megkent lánnyal a főszerepben. Minden adott tehát az izgalmas filmes alapanyaghoz, csak épp a legfontosabb - és legkikerülhetetlenebb - tény gördíthet a néző elé akadályt, maga Shakespeare. Nehéz Shakespeare-t adaptálni, még nehezebb a mai néző számára átélhetővé tenni, nem is elsősorban a cselekmény, sokkal inkább a nyelvezet ékessége miatt. De Shakespeare nemcsak olvasva élvezetes, ezért fontos és talán nem is véletlen, hogy időről időre előkerül. Kérdései alapvetőek és mindig időszerűek, alakjai élnek, humora is hihetetlenül friss. Rendező nem is találhatna jobb dialógusírót.

Radford adaptációjának legnagyobb erénye az alázat - talán a legfontosabb attitűd mind közül, ha a filmes Shakespeare-hez nyúl. A drámából indul ki, abból a közegből, abból az időből és annak az időnek az alakjaiból - és meglepő módon épp ez következetesség, a műhöz való ragaszkodás kelti annyira életre a filmet, hogy egy pillanatra sem érezzük idegennek a világot, amelybe belecsöppentünk. A dráma mély ismerete leginkább azokon a pontokon tűnik elő, ahol a rendezői fantázia nem elvesz, hanem sokban hozzátold a párbeszédekhez - ez alatt természetesen nem a szöveg szintjét értem, hanem mondjuk vizuális ötleteket és színészi gesztusrendszert. A finom képi-dramaturgiai megoldások mellett utóbbi teszi le a voksot végérvényesen amellett, hogy erős Shakespeare-filmmel van dolgunk: a Fiennes-Irons-Pacino-hármas (én különösen a két nagy "öreg" előtt hajolnék meg) olyat alakít, amivel valóban méltók lesznek Shakespeare-hőseihez - a film meg méltó Shakespeare-hez.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu