A zongoratanár

Kiégett művész, boldogtalan házasság, fiatal cserediáklány, tiltott szerelem, satöbbi… lehet ebből még újat, neadj’isten jó dolgot kihozni? Drake Dormeus megpróbálta új rendezésében, a Kísértésben, és azt kell mondjam, elég jó próbálkozás lett.

Ugyan a történet nem sokkal összetettebb, mint azt a fentebbi mondataimban leírtam, azt talán mégis meg kell jegyezni, hogy a főszereplő Keith Reynolds (Guy Pearce) házassága nem olyan rossz… csak éppenséggel nem is jó, sőt, unalmas, mint életének minden más területe is. A valamikori (rock)zenész mára iskolai zenetanárrá süllyedt. És kimondva-kimondatlanul, az ellaposodott élet miatt feleségét és lányát okolja. Épp ezért amikor házukba költözik a brit cserediák, Sophie (Felicity Jones), azonnal elkezd a lány üdítő jelenlétébe kapaszkodni. A környezetükben élőknek azonban egyre megterhelőbb lesz ez a jelenlét, így Sophie is a férfi karjaiba menekül. És itt meg is kell állnom a történetmeséléssel, mert valójában már az utolsó percek eseményeinél járok. Ugyanis a játékidő jelentős részében nem történik semmi.

Ez egyrészről bosszantó, hiszen mostanra már jól nevelt, akciófüggő nézőcsürhévé váltunk, és a vászonbéli semmittevés bizony megterhelő lehet. Viszont ha sikerül leszoknunk efféle elvárásainkról, és belerázódnunk a lassú folyamba, egy igencsak megkapó hangulatfilmbe csöppenünk. Éppen annak köszönhetően, hogy az események száma a minimálisra van csökkentve, a rendező elidőzhet mindenféle apróságon: a természet és az ember szépségén, de főként a zene hatalmán. Mert a film középpontjában talán nem is a szerelem áll, hanem sokkal inkább a zene. Ha nagyon szabadon interpretálhatom a Kísértést, én valójában a zene szeretetének és erejének bemutatásaként tekintek rá. Ugyanis mind Keith, mind pedig Sophie jelleme elválaszthatatlan a zenéhez való viszonyától. Míg előbbi azért mond le a zenélésről (az általa szeretett formájáról), mert a társadalom és a család ezt követelte meg, addig utóbbi azért mond le róla, hogy elmondhassa magáról, ő választott. Ezek a döntések pedig végig uralkodnak rajtuk, s előrevetítik további cselekedeteiket is.

És természetesen egy ilyen filmben, ahol a zene központi téma, a filmzenére sem lehet panasz. A klasszikusok és modern zenék keverednek folytonos váltakozásban. Dustin O’Halloran nevére érdemes lesz figyelni a továbbiakban, hiszen a „fiatal” komponistageneráció egyik legígéretesebb tagja (szerencsétlenségére nem sok nagy lehetőséget kapott eddig… zongoristaként viszont sikeres).

Nem csak ő brillírozik azonban: Guy Pearce hosszú idő után most kapott először igen hálás szerepet, még az utóbbi években olyan felkapott Felicity Jones sem terelte el róla a figyelmet. (És itt most két bulvárba hajló megjegyzés tör elő belőlem: egyrészt íme, egy újabb bizonyíték, hogy a szakáll jól áll a férfiaknak, és komolyan vehetőbbé teszi őket, másrészt Felicityt a film felénél valószínűleg lecserélték csúnya ikertestvérére. Bulvár vége.)

Az igazság azonban az, hogy a Kísértés felejthető. Ennek egyik fő oka a már említett eseménytelenség, a másik pedig az, hogy a hangulat a moziból távozva/fotelből felkelve elég hamar elillan. Arra a másfél órára viszont magával tudott ragadni, és ez manapság megbecsülendő.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu