Amikor a néző vérét szívják

Noirba hajló, koromsötét disztópia egy saját kardjába dőlő vámpírtársadalomról. Ez eddig jól hangzik, csakhogy a Spierig-testvérek bágyasztó és esetlen stílusban szervírozzák a technokrata vérszívók gyermeteg összezördülését.

Van-e élet a Alkonyat után? Miközben lassacskán megérjük, hogy a bornírt tinirománcba gyömöszölt vérszívó-opus ne csak makulátlan multiplexekben trónoljon, hanem kötelező olvasmányként is rombolja a fiatalság agysejtjeit, Hollywood az igazi vámpírmitológia viszketeg hiányában ég. Michael és Peter Spierig - akik egy kósza komédia erejéig már megmártóztak a horrorműfajban - megpróbálja lehűteni a kedélyeket, visszacsempészni a tradíció méltóságát, szívsajdító melankóliával illusztrálni az elátkozott faj mindennapjait. Reménykeltő kísérlet - az már más lapra tartozik, hogy sajnos nem nagyon sikerül nekik.

A Daybreakers története szerint 2019-ben járunk, amikor a vámpírcivilizáció már átvette az uralmat a Föld lakossága felett, és a megmaradásért csupán elszigetelt, maroknyi embercsoportok harcolnak. Edward (Ethan Hawke) egy grandiózus kutatócég megbecsült tudósa, aki főnöke, Bromley (Sam Neill) irányítása alatt egy vérpótló készítmény előállításán dolgozik, amely talán mérsékelhetné az utcai étkezőstandokon embervérért kuncsorgó polgárság agóniáját. Amikor azonban harcias emberi ellenállókba (Willem Dafoe, Claudia Carvan) botlik, és azok meglebegtetik előtte egy végleges gyógymód lehetőségét, Edward sutba vágja addigi életét, és a hősies lázadók zászlóhordozójává válik. Persze szinte azonnal felbukkannak a zsarnokok régi életéből - élükön saját öccsével -, hogy megakasszák a kísérletet. Edward azonban, újdonsült társaival összefogva, felveszi a kesztyűt a hatalom- és vérittas Bromley kegyetlen alakulatai ellen.

Megnyugtató, hogy - főhőseik keresztnevét leszámítva - a Daybreakers és a Alkonyat köszönőviszonyban sincs egymással. Előbbi nagyon pedálozik azért, hogy veretes vámpírfilmként roboghasson be a haldokló zsánerbe, és ugyan az új évezred vérszívós trash-mókáinál (Van Helsing, Underworld, BloodRayne) többet kínál, mégis szükségszerűen taknyol el a történetvezetés és az atmoszférateremtés buktatóin. Kezdjük is mindjárt az utóbbival: a nem túl távoli disztópia sajnos messziről bűzlik az alkotók egyéniségtelen fantáziájától. Az első öt percben feketére meszelt felhőkarcolók, gomolygó füsttel palástolt éjszakai utcaképek monoton állapotrajza kacsint ránk - lesben álló rohamrendőrökkel, akik elektromos gereblyéket nyomnak a falánk vérszívók nyakához, "büfés" vérosztással, elsötétített (napfénybiztos) autókkal, a vámpírlét határán araszolgató polgárokkal. Talán a minimalista képvilág az oka, talán a szimpla ötlettelenség, de a lassacskán vámpírrá rothadó emberiség panorámája csupán annyira érdekes, mint egy eldugult lefolyó. Mintha a Film+ éjjeli műsorzónájában halásznánk, annyira fakó, életlen és fárasztó ez a hűvösre és kietlenre vasalt, spirituszmentes fantazmagória.

Szerencsére az írópárosnak volt annyi esze, hogy félig-meddig neo-noirba öntse vízióját, és Ethan Hawke gyökeres pálfordulásától kezdve - ha csupán néhány szekvencia erejéig is, de - az eddig pislákoló takaréklángon égő történet nyugvópont nélküli, adrenalinemelő hajszává duzzad. Érdekes módon akadnak aprólékosan megkomponált, szuggesztív melankóliát hordozó jelenetek is - Willem Dafoe első jelenése, amikor a fa árnyékában ücsörögve tömören előadja múltbéli szenvedéseit, bravúros csúcspont, nem kevésbé a valóban feszültséggel telített autós üldözés, amely azonban túl hamar véget ér. Miután a nagyhatalmú Bromley fegyveresei kiszagolják hőseink rejtekhelyét, megint leszerelni kényszerül a magas izgalomfaktor, és a dramaturgia robotpilóta üzemmódban csikorog tovább. A vérfagyasztó Sam Neillre például elég mostoha feladat várt: hiába alakítja briliánsan a megalomán cégvezetőt, ha a film második felében ostoba módon láncra veri elhidegült lányát (Isabelle Lucas), vámpírt gyárt belőle, hogy aztán a fiatal áldozat semmiféle funkcióval ne bírjon a befejezés szempontjából.

Dafoe, Hawke és Carvan hármasfogata egy ideig hősiesen tűri a pörgős leszámolás-dramaturgiát, de a záróakkordok már annyira hamisak, hogy a nézőt még az sem hatja meg, ha literszámra kapja a pofájába a hemoglobint. A forradalmi gyógymód által kikúrált Hawke-ra és társaira menetrendszerűen támadnak a mutálódott vámpírfattyúk, így az egész "mentsük meg az emberiséget" dramaturgia egy röhejes koreográfiájú mészárlás-maratonban hág tetőfokára, hiteltelenítve ezzel a megrendítően ostoba zsákutcába futó történetet is. Arról nem is beszélve, hogy a vériszamos fináléra látványos belépőkkel érkező, korábban különböző helyeken elhullatott mellékszereplők szinte másodpercre pontosan egymás után, és mindig a megfelelő pillanatban érkeznek élőhalottakat irtogatni.

Így aztán hiába vagyunk megöntözve gore-ral (elég tisztes adagban), hiába teljesítenek decensen a színészek, mégiscsak mi, nézők fogunk kiszipolyozott ütőérrel eltántorogni a vetítőteremből. Túlexponált, de jellegtelenül üres disztópiát kapunk, minimalista, ráadásul tucatszerű képi miliővel, és csupán a neo-noirra hajazó kezdeti alaptónus, a második játékrész küszöbén elsüvítő akcióbetétek, na meg a Neill-Dafoe páros jelent mentőövet, akik még a hanyagul megírt mellékfigurákat is a kisujjukbül rázzák ki. Persze örüljünk, hogy végre már nem zselézett hajú, anorexiás tinisztárokat kaptunk, akik egymásért sóvárogva pislognak a gránátvörös naplementébe. Ám az igazi vérfrissítés ezúttal mégiscsak elmaradt.