Antenna

Lélegzetelállító, gyönyörű, zseniális, csodálatos film az Antenna. Mégis kétszer aludtam el rajta a moziban. A szürreális mese a korai némafilmek, Louis Lumiére, Méliés vagy éppen Chaplin, Eizenstein és Fritz Lang képi világát idézi, és hiába a digitális trükkök vagy a lenyűgöző vizuális ötletek, aki a Die Hardon nőtt fel (esztétika szakosok helyettesítsék be a Kikával, akiket nem vettek fel, de szerették volna, pedig mondjuk a Ponyvaregénnyel), annak ez túl lassú és túl fekete-fehér lesz.

A történet a Néma városban játszódik, ahol Mr. Tv ellopta mindenki hangját, és már jó ideje övé a szó és a kép monopóliuma. De persze annyira kegyetlen és kapzsi, hogy még ez sem elég neki: az utolsó beszélni és énekelni képes embert, az arcnélküli nőt elrabolva és horogkereszt-alakú digitális kínzóeszközére feszítve gonosz kísérletekbe kezd, hogy megszerezze a hatalmat az egész világ felett.

Szerencsére egy tudós, kissé szentimentális lánya és sokat dohányzó latexnővérke felesége nem hagyják annyiban a dolgot, és az énekesnő szem- és szemüreg nélküli gyerekét egy átjátszóállomásra menekítve megpróbálják megakadályozni a kegyetlen Mr. Tv tervét. A film csúcspontján a szemnélküli srácot, pusztán az emberiség javára egy Dávid-csillagra erősítik és megpörgetik, hogy miért, azt sajnos én sem értem. Allegóriák vannak itt, na. A kapitalista karvalymédia, a tömegkultúra meg a monopóliumok diktatúrája szép képekbe csomagolva, de akiknek ez túl sok, azok nézzék meg azért, mert a Pirx kapitány óta senki nem applikált ilyen ötletesen felnagyított, hétköznapi tárgyakat a díszletbe. Az átjátszóállomás monumentális tetőszerkezete például egy írógép betűhídja. Segítek picit: ez is egy allegória.