Pintér Béla társulatának előadásai nemcsak az úgynevezett amatőr színházak kínálatát határozzák meg, hanem színházi csemegének számítanak. Ez igaz az Anyám orra esetében is. A Szkéné szűk színpadán folyamatos tánc- és zenekíséret mellett jelenik meg az a közép-európai börleszk, amelyben nap mint nap élünk: halni készülő átlagember, akinek élete sem volt, saját halála sem lesz. Bármi áron meg akarja hát hosszabbítani az életét, és elindul, hogy donort szerezzen. Ám a nehezen induló veseátültetés végképp rosszra fordul, amikor a tévedésből elfogyasztott búgatópor hatására a páciens kikezd a betegesen féltékeny, professzornak titulált sarlatán nyugdíj előtt álló, visszafogottan szexepiles matematika-tanárnőre emlékeztető feleségével. A töredezett jelenetek során a román csodadoktor által illegálisan, viszont puszta kézzel végzett vesetranszplantáció, egy, a saját környékén méltán világhírű énekesnő és kísérőinek bonyolult szerelmi kapcsolata, a biznisz netovábbja, a decinként száz euróért felvásárolt vér, egy álságosan megható apa-fiú kapcsolat komponenseiből jön létre az a west-balkán koktél, ami Bodor Ádám és Kusturica ízeire emlékeztet. És hát a cím persze az Anyám tyúkjára. Arra a családi idillre, amelynek itt már nyoma sincs. Hacsak azt nem vesszük annak, hogy a darab végén kiderül, mindaz, amit addig láttunk, rémálom volt csupán. Ám az ébredés is nyomasztó: egy erdélyi esküvőt látunk, ahol a feleség román, a férj magyar, a két család nem érti egymást. A feleséget nem szíveli a férj húga, a két após eltársalog egymással, jóllehet nem is beszélik egymás nyelvét. S aztán kiderül, a képek és víziók nincsenek messze egymástól: a sógornő vőlegénye itt is veseműtétre indul. Az élet rémálom.
Pintér Béla darabja nem ötletek kavalkádja, és rendezése is következetesen végigvitt koncepcióról tanúskodik. Hétköznapi történetet látunk, ahol a hétköznapiság éppen az abszurdot valószínűsíti. Majd meghalunk a nevetéstől.
A társulat a jeleneteknek ezt az álom logikája szerint építkező laza füzérét feszes előadássá fogja össze. Az egy részben játszott Anyám orra során olyan erős az összhang a színészek között, amilyet kőszínházban is csak ritkán látni. Az élő zenét részben maguk a színészek szolgáltatják: itt mindenki énekel, táncol, zongorázik vagy szájharmonikázik.
Pintér Béla és Horgas Péter tere szűk, a színpadot háromnegyedig átölelő nézőtér nem véletlenül idéz amfiteátrumot. Mindennapjaink gladiátorait látjuk a színpadon: a vagyonossá lett egykori külkerest, az állami szférából a természetgyógyászat-varázslás szekciójába került középkorú asszonyt, a sikeres táncdalénekesnőt, a csúnyácska, ám indulatoktól fűtött feleséget és a többieket. Benedek Mari jelmezei sem csak a meztelen felsőtesten viselt zakók visszafogott eleganciáját jelenítik meg, de azt a kapreált is, ami csak az álmok szűk sikátoraiban és az ébrenlét valóságos utcáin elképzelhető. Mert minden megtörténhet. Félhetünk tőle és nevethetünk rajta, és a kettő között szinte alig van különbség.
