A Berlini Iskolaként is emlegetett kortárs német filmes áramlat, a „nouvelle vague Allemande” minimalista és depresszív művészfilmes irányzatát leszámítva leginkább a szüzesség elvesztése, és a biciklin átélt orgazmusok képe ugorhat be elsőként az ezredforduló utáni német filmgyártást csemegéző moziguru számára. E skizofrén helyzet alighanem David Wnendt számára is feltűnt, aki úgy határozott, hogy a művészfilmes elbeszélésmódot megfűszerezi a szexploitatív narratívák szelíd mocskosságával, és e keverékből egy romantikus testnedv-tragikomédiát kreál, összegezvén így igazándiból mindazt, amit egy laikus eddig a német filmről gondolt. A kísérlet egy roppant zavarba ejtő, de szerethetően korcs filmet eredményezett.

David Wnendt-nek persze nem kellett messzire mennie, hogy hatásos alapanyaghoz jusson, hiszen az elmúlt évtizedben nem csupán a német filmgyártás öntötte magából a perverzebbnél perverzebb, tömegcsalogató narratívákat (Csajok a csúcson, Hangyák a gatyában), hanem kultúr-testvére, az irodalom is, amelynek legnevesebb tabudöntögető képviselője nem más, mint a Készen állsz Helenre? című pornográf iromány Németországban élő alkotója, Charlotte Roche. Az író 2008-ban napvilágot látott polgárpukkasztó könyve

milliók arcát borította vérvörösbe, amikor a fiatal tinédzser, Helen aranyér-problémáiról, bizarr szexuális szokásairól, és testnedvekhez fűződő, meglehetősen gusztustalan viszonyáról írt.

Wnendt alighanem biztos kasszasikert szeretetett volna, amikor úgy döntött, adaptálja az írást, elvégre a regény iránti gigantikus érdeklődés garancia lehet a film sikerére is, noha az iromány roppant összetett, szubjektív és mikroszkópikus leírásanak filmre vitele igazi kihívást jelenthettek, még egy olyan tehetséges rendező számára is, mint a Combat Girls-szel már bizonyított Wnendt.

Helennek (Carla Juri) ugyanis mind képzelete, mind pedig hétköznapi tevékenységei sokkolóak: a tizennyolc éves lány meglehetősen szabados, és lázadó világa a túlzások határmezsgyéje, avagy az extrém élvezetek táptalaja, ahol minden tárgynak megvan a maga – rendeltetésszerű használaton kívüli – szerepe, legyen az avokádómag, vagy petrezselyem, amelyekkel maszturbál, vagy barátnője használt tamponja, amelyet előszeretettel cserél ki sajátjával a nehezebb napokon. Helen emellett imád mindent, ami nem látott még fertőtlenítőszert, legyen az toalettülőke, maszatos fehérneműje, vagy éppen borotvája, amely – aranyerét felszakítva – a sebészeti osztályra küldi a főhősnőt. A műtét utáni hosszas lábadozás során ismerkedik meg az ápoló Robinnal (Christophe Letkowski), aki nem csupán a lány pornográf fantáziáját emeli excesszív szintekre, hanem alanyunk szívét is mélyen megdobogtatja, olyannyira, hogy Helen úgy dönt, bármi áron, de a kórházban marad.

A Robinnal lassan kialakuló lamúr mellett sokkal hangsúlyosabb Wnendt azon törekvése, hogy egy modern család szenvedéstörténetét és a tagok teljes elidegenítését mesélje el, hol iróniával vegyítve, hol pedig tragikus őszinteséggel ábrázolva világunk rothadó kapcsolat-rendszerének miniatűr apparátusát. Helen családjának korai szétesése végképp megpecsételi a lány sorsát, aki az apa-anya-testvér háromszög egyik hajlatában próbálna szeretetre, vagy legalábbis valamiféle érzelmi világra lelni, ám a kommunikáció lehetetlensége, és a családon belüli érzelmi intelligencia teljes hiánya kirekeszti őt a hármasfogatból, és végképp magára marad.

A lány azonban örök optimista, és aranyérbalesetét is arra használja fel, hogy kibékítse szüleit,

akik szemmel láthatólag inkább saját problémáikkal vannak elfoglalva, mintsem hogy családjuk kohézióját mentenék. Wnendt álláspontja tehát, csakúgy, mint korábbi filmje kapcsán, ízig-vérig társadalomkritikai, és Helen magára maradottsága, illetve bizarr szexuális játékai által próbálja meg felhívni a figyelmet az Y-generáció magányára, és elkorcsosult világképére. A Combat Girls rasszista, neo-náci családmodellje, illetve testi fenyítéssel tarkított etikai kódexe a Készen állsz Helenre? esetében tehát újraíródik, amennyiben az apák pozícióját jelen esetben a fiatal lányok veszik át, akik – atyák híján – önmagukat büntetik – azaz csonkítják –, legyen az a szó legszorosabb értelmében vett fizikai, vagy éppen lelki züllés. Az értékvesztett Helen tehát saját testének tönkretételével protestál szülei válása, és tragikus gyermekkora ellen, illetve fizikai csonkításával tüntet a vadkapitalista, fogyasztói társadalom társtalan kapcsolatrendszere ellen, s mint annak meggyötört, fiatal mintapéldánya, sokkoló cselekedeteivel egyfajta jővőképet is fest a felnövekvő generáció számára.

A Wnendt festőállványán megelevenedő kép azonban korántsem üdítő, mi több, erősen undort keltő, ám akik a kezdő képsorok után is a moziban maradnak, azok számára nyilvánvalóvá válhat, hogy a szexualitás és Helen morbid szokásai csupán a történet első szintjét képviselik, és a reprezentáció e foka mögött egy sokkal komplexebb, metaforikusabb világ húzódik meg. A rendező agyafúrtságát mutatja továbbá, hogy Rocha regényének megfilmesítésével Wnendt két legyet ütött egy csapásra, hiszen nem csupán a német társadalom elé tart éles tükröt, hanem annak tinédzsermoziját is darabokra szedi, amikor a reprezentáció szintjeivel játszik és

a történet cölöpeit egy fizikailag-lelkileg szenvedő kamasz lelkébe veri le.

Helen világában pedig nincs többé első csók, első szex, vagy mindent elseprő biciklis orgazmus-cunami, hanem csak szétaprózott, megtört próbálkozások arra, hogy szétszedett testét – akárcsak darabjaira hullott családját – újra összeilleszthesse.

Ezen üzenet persze könnyen elveszik abban a testnedváradatban, illetve fantázia-világban, amelyben a címszereplő mozog: a Készen állsz Helenre? a vizuális és narratív túlzás egész eszköztárát vonultatja fel a filmben: legyen szó hányásról, pizzára kent spermáról, ürülékről, vagy éppen parfümként használt hüvelyváladékról, az eredmény mindenképpen tabu-döntögető, és nem kicsit megrázó képsorokat eredményez. A túlzás esztétikáját erősítik továbbá a flashbackek, számtalan jelenet virazsírozása, a sötét és világos színekkel való játék, az osztott képernyők, illetve Helen szubjektív nézőpontja és állandó kommentjei is. A Készen állsz Helenre? tehát nem csupán a történet szintjén sokkolja érzékszerveinket, hanem a már-már posztmodernbe hajló narratív szerkesztésmód által is, amelynek köszönhetően a regény hiperérzékeny világa akadálymentesen adaptálódik át vászonra.

A film túlontúl (sz)exploitatív jellege ellenére a Készen állsz Helenre? szerencsére sokkal több annál, mint amilyennek első látásra tűnik, és várhatóan a filmelméleti diskurzus egyik alapművévé válik majd, hiszen kitűnő példánya lehet egyes fenomenológiai, pszichoanalitikus, vagy posztkolonialista olvasatoknak, a képi szerkesztésmód briliáns jellegéről, és okos megoldásairól nem is beszélve.

Noha a film valahol a német tinisztorik és a Taxidermia kereszteződésében mozog,

a Készen állsz Helenre? ki tud törni a szexuális felvilágosítás konszenzusmozijából, és – bár nem közelíti meg Pálfi filmjének magaslatait – sikeresen szedi ízekre a német filmgyártás egyik kedvenc műfaját, miközben annak hanyatló társadalmát fricskázza. Öncélúság ide, vagy oda, a film őszintesége tagadhatatlan.