Arcszíne, akár a falé...

  • turcsányi / Mancs

Amit A szabadság vihara című dokumentumfilm recenziójában (Az első fecske, Magyar Narancs, 2006. szeptember 7.) jövendöltünk - az '56-os filmek áradata -, íme, valóság. Felejtsünk is el azonnal minden esetleges ebbéli fanyalgást, arra úgy is szükségünk lesz az egyes esetek tárgyalásakor. Ám azt se bánjuk nagyon, ha valami sápadtabbra kerekedik, mert az egészből csak egyféleképpen jöhetünk ki. Jól! Száz filmet, ezeret 1956-ról! Kik, ha nem mi? Mikor, ha nem most?

Ez irányú élményeink ugyanis... - nos, minimum karbantartásra szorulnak. 1956 egészen egyszerűen elveszítette minden varázsát. Mi sem természetesebb ennél, a diktatúrát felváltotta a(z ebből a szempontból oly mindegy, milyen) demokrácia. A forradalom a napi - természetes - praxis része lett, amint ezt annyira akartuk. Ünnep, amit megülünk, emlék, történelem, forrás, amiből meríthetünk. Ugyanakkor e perdöntő változás óta is eltelt már annyi idő, hogy színre lépjen egy olyan népesség, amelynek nincsenek közvetlen élményei arról, hogy milyen volt, amikor nem így volt "természetes" 1956. Különösen veszélyeztetett halmaz - a gyerekeink, a kistestvéreink. Ha nem vigyázunk, az az extrém helyzet is bekövetkezhet, hogy nekik az jelenti majd a szabadságharcot, a forradalom emlékezetét, amit ma (vagy egy ideje) mond (vagy cselekszik) Wittner Mária, Mécs Imre, Rácz Sándor, Fónay Jenő, Pongrácz Gergely meg még az a néhány hasonszőrű, aki szem előtt van a tárgykörben, a témafelelősök. A mozi végre is (még a magyar filmek esetében is) a tömegszórakoztatás fóruma - azt ugyan várhatjuk, hogy mindenki történeti értekezéseket forgasson (személy szerint persze mégis).

Az előző rendszer túlélést segítő legendái közül Mansfeld Péteré különös fontosságú, különös becsű volt. Az ulti végén a hetes, a végső szó, a perdöntő érv, amivel nem nagyon lehetett vitatkozni. Egy ideje mindenki ismeri, máig is így - legendaként - él, miszerint "megvárták, míg tizennyolc éves lett, hogy felköthessék" - nincs az a szerecsenmosdatás, ami fikarcnyit érne azoknak, akik ilyesmire képesek voltak. Erre nincs épeszű felelet. Egy a forradalom azon kevés "pesti sráca" közül, akinek van neve. Minderről bővebben olvashatni a kérdés értőjétől e heti nagyinterjúnkban; az ott elmondottakból az is kiderül, hogy maga az igazság is közel olyan erős történet, mint a legenda.

Szilágyi Andor mintha túlságosan is bízott volna e történet erejében, legalábbis jobban, mint filmalkotói lehetőségeiben. A Mansfeld egy halványka képeskönyv, komoly aránytévesztésekkel. Illusztrációja talán valaminek, én meg nem mondom, minek, valamiféle képes történelem, ami a legendában sem akar túl nagy kárt tenni. Minderre magyarázat esetleg a film szatellitanyagaiban található információ, mely szerint a forgatókönyvhöz a címszereplő - filmben is megjelenő - öccse nyújtotta a legfőbb segítséget - így érthetőbb, miért is bóklászunk a legenda és történelem közti szürkületi zónában. De az aránybéli problémákra nem indoklás.

Szilágyi ugyanis sokkal erősebbnek mutatja magát, amikor a nyilvánvalóan fikciós térben mozog, mint amikor a valós helyzetet kellene - vállalása szerint: minimum - felmutatnia. Magyarul: rosszul bírja a börtönt.

Mansfeld Pétert - még Szilágyiét is - a börtön tette (valamiért, ebből a filmből ugyan meg nem tudjuk, miért) hajlíthatatlanná. De annyira, hogy az már törékenység. Olyanná, hogy a végzete végül tökéletesen logikussá lett. Hogy nem maradt más választása, sem neki, sem az ellene kelőknek. Annyiban járunk csupán a hihetőség közelében, hogy a börtönben alighanem unalmasan mállik az idő. Ja, most - lehet. De akkor? De ott? Ahol életre-halálra ment a játék? Ahol a legmagasabb volt a tét?

Szilágyi Andor filmjének nincsen tétje. Tudjuk valahonnan (legendából, történelemből, tévéelőzetesből) előre a végét, s várjuk, hogy bekövetkezzék az elkerülhetetlen. Ebbéli időtöltésünket hol többé, hol kevésbé teszik elviselhetővé a fellépő művészek - működésük a rendezés teljes körű csődjének betetőzése. Fancsikai Péter megtesz minden tőle telhetőt, ez több is, mint amit maga a film elér. A mű egyik - kiemelten fontosnak szánt - szála Mansfeld Péter édesanyjának küzdelme gyermeke megmentéséért. Az okkal nagyra becsült Maia Morgenstern minden jelenése kínos, gesztusai kulisszahasogatóan keresettek, mimikája bántóan színpadias. A másik húzónév, Eperjes Károly pedig végig egy másik filmben játszik, amit csinál, számtalanszor kitűnően működött már, de itt annyira szövetidegen, hogy nem is mérhető. De sorolhatnánk, leginkább azt a fogódzók híján való igyekezetet, amivel ki-ki (Nagy Ervin, Dimény Áron, Pindroch Csaba) igyekszik menteni a bőrét, szakmai reputációját. Szervét Tibornak például csak egy rossz vicc (vagy ami még rosszabb, egy összeesküvés-elmélet) jutott. Ám ezek csupán apróbb bajok, hiszen a felsoroltakat (és társaikat is) mindig szívesen nézi az ember.

A fő baj a tétnélküliség - adott esetben ez afféle műhiba. Mert általában nem nagyon bánjuk, ha egy filmnek nincs tétje, végtére csak egy moziról van szó. De Mansfeld Péter történetének speciel van tétje, nem is akármilyen - nekünk pont identitásbéli. Elevenünkbe vág. Kár, hogy most elpasszolták.

Swing Karácsony Gájer Bálinttal
Swing Karácsony Gájer Bálinttal

Gájer Bálint először ad koncertet a MÜPÁ-ban december 7-én.

Jegyvásárlás