Van egy pillanata a Frédéric Jardin rendezte akciófilmnek, amely nagyon is jellemző. És amilyen helyzetbe Bruce Willis sosem keveredne. A korrupt Vincent (Tomer Sisley) padlóra kerül: nem találja az elrejtett fegyverét, több sebből is vérzik, még nálánál is korruptabb zsaruk és a drogmaffia üldözi, miközben ki kellene szabadítania a fiát. A helyzet egyre reménytelenebb, s akkor Vincent leroskad a földre, nézi a körülötte hullámzó, lelassult tömeget, ahogy ringatózik a zenére, és várja a csodát.
A deus ex machinát. Ez az a pillanat, amikor már mi is feladnánk, egy kicsit talán bámuljuk még az életet, aztán akár tarkón is lőhetnek. A fiúval meg lesz, ami lesz.
Talán ebben a momentumban lehetne megragadni az amerikai és a francia akciófilm közötti különbséget: hogy míg Bruce Willis törékenységét és sérülékenységét mindig is művinek, a dramaturgia által megkövetelt kilengésnek ítéltük, addig Vincent élete valóban hajszálon lóg. És épp a tökéletlensége miatt. Igazából nem is annyira szimpatikus figura. Ha drukkolunk is neki, csak úgy fél szájjal drukkolunk.
Minden másban persze a műfaj sémái vonulnak fel, kicsivel jobb egyvelegben, mint megszoktuk. A Die Hard-féle bezártsági fílinget keverték össze a 24-ből ismerős „szorít az idő, de nagyon” érzéssel. Írtak egy egyetlen estét kitöltő történetet, rángatták ide-oda a kamerát a még több feszültség érdekében, beszereztek néhány nagyon ellenszenves arcot, és máris megvolt a Fehér éjszaka szórakoztató receptje. Melyben a csoda azért megérkezik, ha nem is épp úgy, ahogy vártuk. Nincs meg benne az egykor műfajt teremtő francia krimik pesszimista mélysége (csak megcsillan néha), melyekkel Alain Delontól kezdve még az utóbbi időben is elkápráztattak minket (36 – Harminchat), s amelyek olyan könnyed melankóliával áldozták be a főhőseiket. Van viszont fölpörgetett ritmus, egészen tűrhető fordulatok és ilyen-olyan képi művészkedések.
Mondjuk, a történet sem minden ízében jó. Eljön az a pont, amikor néhány dolgot meg kell ismételni, hosszú idő a másfél óra, pláne ha mindig rohanni kell valahová. Amikor már negyedjére keveredik a konyhába Vincent, valamilyen beletörődő fásultság lesz úrrá rajtunk, hogy akkor már ehetne is egy jót, minek annyit szaladgálni. A két zsaru verekedése viszont egészen kiváló, egészen jól helyettesíti az autós üldözést, itt valóban el lehet hinni az ütéseket, az azokat mozgató tehetetlen indulatot, kicsit sután profi az egész, ám épp ettől felszisszenősen fájdalmas. Miközben a nő-kollégát is lehet úgy bántalmazni benne (az információ kinyerése végett), hogy ne csupán az esztétikum és a politikai korrektség számítson. Igazából ezek a pillanatok számítanak igazán. Mert ha jobban megkaparjuk, akkor akad egynéhány bukfenc a sztoriban is, mert miközben hősünket égre-földre keresik a Tarmac nevű szórakozóhelyen, senki sem szól rá a főnökre, hogy tessenek már erre jönni, mert két zsaru gyepálja itt egymást a friss zöldséggel.
Inkább jó mozi a Fehér éjszaka, mint rossz, beszippant, és csak néha ereszt el, hogy aztán ismét beszippantson. Van kétélű végkifejlet (optimisták és pesszimisták is megtalálják a számításukat), megfelelő mennyiségű lövöldözés, és Tomer Sisley is bebizonyítja, hogy a Largo Winch-szerű szuperhősök után is van visszatérés az életbe, ahol minimum minden kétértelmű. Ha viszont ennél többet szeretnék megtudni valamit a bűn és bűnhődés természetéről, akkor maradnak a klasszikusok, vagy Daniel Auteuil fájdalmasan vesztes arca a 36-ból.
Igen, sajnos nagyon magasan van az a bizonyos léc.
