Luc Besson mindig is tudta, hogyan néz ki egy igazán szórakoztató mozi. Rendezőként, forgatókönyvíróként és producerként is. Olyan sorozatok megteremtése fűződik a nevéhez, mint az agyonhasznált Taxi, A szállító, az animációs Arthur vagy az Elrabolva. Úgy is mondhatnánk tehát, hogy néha nagyon ráérez arra, hogy mi kell a mozi népének. Rendezőként hamar levetkőzte a korai művészkedést (Metró, A nagy kékség), és lett az álomgyár könnyű kezű iparosa, aki egyaránt képes igényes (Leon, a profi, Az ötödik elem) és igénytelen (Vérmesék) popcornmozi előállítására. Ám a valódi kreativitással fűszerezett sikerei még a kilencvenes években születtek. Akkor ünnepeltük utoljára a kommersz film megújítójaként. Azóta jobbára csak morzsákat szór a rajongói elé. Néha túl sokat is.
Most viszont régi önmagát idézve valami újszerűt fedezett fel: a filozofikus akciófilmet. A Lucy ugyanis egyszerre hordozza magán a Bessontól megszokott könnyedséget, amellyel az akciófilmek kliséihez nyúl, és a szintén nem súlyos, ám annál hatásosabb töprengést vagy inkább parabolát az élet lehetséges értelméről. Történik, hogy a nem túl okos Lucy (a most is elbűvölő Scarlett Johansson) testében elkezd feloldódni az oda rejtett drog, s ez bizony nem várt hatással jár: egyre nagyobb hatásfokkal képes használni az agyát, amíg el nem éri a bűvös száz százalékot. Ez pedig olyan, mintha saját magunkban lépnénk a Holdra: olyan nagy lépés lenne az emberiségnek, hogy fel sem fogjuk a következményeit. A film a lehetséges összehasonlítás érdekében ügyesen sorolja fel a tíz százalék eddigi eredményeit. Vagyis némiképp Neil Burger filmjét, a Csúcshatást (ott is drog hatására „okosodik” meg és kupálódik ki Bradley Cooper karaktere) radikalizálja: vajon meg tudnánk-e fejteni az ajándékba kapott élet lényegét, ha a végsőkig kihasználnánk a természet adta lehetőséget, vagyis a saját, fejünkbe rejtett szuperszámítógépet?
Besson zsenialitása most is abban áll, hogy remekül ötvözi a vagdalkozós, lövöldözős akcióstílust a szinte katedraízű tartalommal: Morgan Freeman eléggé statikus karaktere amolyan egyszemélyes görög kórusként magyarázza és tartja mederben a cselekményt. S annak érdekében, hogy a (konyha)filozófiai háttér ne nyomja agyon az amúgy nem túl bonyolult cselekményt, Besson a videoklipek színes világát hívja segítségül: az állatvilágból elcsent jelenetek illusztrálják például az egyszerűnek tűnő beszélgetést a film elején. A vizuális trükkök ugyanakkor humorral és (ön)iróniával vértezik fel a filmet. És ezekből a hozzávalókból áll össze az igazi Besson-egyveleg, amiért anno megszerettük a francia filmest, mert egyrészt remekül szórakoztat, másrészt (ha nem is túl sokáig) némi töprengésre késztet. Talán csak egy gyenge pontja van a Lucynek, a szuperszámítógép megalkotása a fináléban inkább vicces, mintsem komolyan vehető, a világot és a tudományt majd alapjaiban megváltoztató aktus. Akkor már inkább legyen a titokzatos és tréfás, a világmindenség lényegét firtató kérdésre a válasz (ahogy az a Galaxis útikalauz stopposoknak című műből kiderül), mintsem egy űrszínű, csillagpöttyös pendrive.
Ám ettől függetlenül a Lucy tényleg remek móka, ügyes bűvésztrükk, hogy önnön mivoltunkat, az emberi természetben rejlő lehetőségeket feszegessük mellékhatások nélkül röpke másfél órában, kényelmesen, a székbe süppedve. Mert Besson akkor a legjobb, ha nem veszi túl komolyan magát, ha képes nevetve összekutyulni stílusokat és műfajokat. S közben a rosszak elnyerjék méltó jutalmukat, s Lucyvel egy újabb hősnőt avathat a filmvilág Lara Croft és Ripley altiszt utódaként. Ha nem is olyan lebegősen finom, mint Az ötödik elem volt, mégis méltó párja az életműben. Egy olyan film, amely esetében időnként elfeledkezünk a kóláról és a kukoricáról: a rágás helyett legalább az agyunk is dolgozik. Néhány százalékon.
