Itália földjén két nagy szentséget tisztelnek: a másodikról, a fociról ezúttal nem lesz szó, az első, a katolikus egyház viszont bőven terítékre kerül a nyugati kritikusok által leginkább „olasz Woody Allenként” emlegetett Nanni Moretti új filmjében. A Van pápánk! ígéretes felütéssel indul, de később sajnos igen sokat veszít a tempóból.
Történik, hogy a katolikus egyház feje megtér teremtőjéhez, ezért Rómában összehívják a konklávét az utódválasztás ceremóniájához. A világ különböző pontjairól érkezett egyházatyák azonban igencsak ódzkodnak a szentatyává válás lehetőségétől, így végül a nem túl sok eséllyel induló francia jelöltet, Melville-t (Michel Piccoli) emelik a pápai trónra.
Melville azonban korántsem a megfelelő jelölt a feladatra: erős pánikbetegséggel küzd, és nem képes kiállni az őt ünneplő többszázezres tömeg elé. A szentszéknek nincs más választása, mint egy (ateista) pszichoanalitikust (Moretti) megbízni kikúrálásának feladatával.
Ha a kedves olvasónak most egy másik, nemrégiben nagy sikereket elért film jut eszébe (segítek: egy brit uralkodó logopédiai kalandozásai), nem jár messze az igazságtól. Az alapszituáció tényleg nagyjából azonos Moretti és Tom Hooper alkotásában, de itt véget is érnek a hasonlóságok – sajnos jelen film rovására.
A probléma, hogy Moretti filmje rendkívül erősen indul, az ember pedig végig egy hasonlóan színvonalas és erős "dramedy-t" vár, a film felénél azonban a cselekmény elkezd leülni, majd szépen lassan érdektelenségbe és egy helyben toporgásba fullad.
Az eredeti sztori voltaképp elfelejtődik, a pápa elindul céltalanul bóklászni a nagyvilágba, a rendező által alakított pszichiáter pedig ahelyett, hogy bármi haszna is lenne a cselekmény szempontjából, idétlen és felesleges "egyszemélyes műsorba" kezd a konklávé erősen infantilizált tagjaival karöltve (mely a teljesen felesleges, erőltetett "kontinensek röplabda-csatájába" torkollik).
A film zárójelenete sikeresen visszahozza a kezdeti drámai hangsúlyokat, azonban ez már összességében kevés, hiszen az előtte végigunt egy óra végleg elaltatta minden reményünket a folytatást illetően, ami már csak azért is kár, mert a remek alapszituációból ennél sokkal jobban megírt és kibontott művet is ki lehetett volna hozni (az olyan teljesen kihasználatlan mellékjelentésekről nem is beszélve, mint a vallás és a pszichiátria ellentéte).
Ami pozitívum, természetesen Michel Piccoli játéka, aki még túl a nyolcvanon is zseniális (mi több, egyszerűen bravúros). A másik, ami megmenti a filmet, Moretti tehetsége a dráma és a komédia elegyítéséhez (melyet már sokszor bizonyított), ami az olyan remek kis "betétekben" érződik, mint a pápa "szoba-dublőrének" felbérelt svájci-gárdista jelenetei. Összességében, vállalható alkotás a Van pápánk!, mely azonban korántsem váltja be az expozícióban még hozzá fűzött reményeket.
