Bújtatott erotika

A szöszi Meg Ryan és az Oscar-jelölt Russel Crowe fura páros (Túszharc, rendezte Taylor Hackford): Meg Ryanből valami vibráló erotika sugárzik - bár csak egy hebrencs feleséget játszik -, Crowe meg olyan nyugodt, mint a tenger szélcsendben. Pedig foglalkozása a veszély: túszokért megy a világ legeldugottabb helyeire - szóval olyan bérkommandós fazon. Kettejük laza-talányos tánca a film egyik fonala: az asszony férjét elrabolják valahol Dél-Amerikában, és mivel semmiféle hivatalos szerv nem vállalja kiszabadítását, marad a magányos profi. Crowe persze nem mond igent azonnal, csak némi spéttel ugrik be neki, hogy te atyaúristen, ez egy bomba nő. Vagy valami hasonló: a film ebből a szempontból végtelenül szó- és képfukar. A dramaturgiát titokban ez a csontig hatoló erotika mozgatja, de csak diszkréten, olykor bájosan. (Ha lehet ezt a kifejezést használni egy kemény akciófilmre.)
A másik fonal a túszdráma: a helyszín, a módszerek, a gazdag foglyokat ejtők dzsungelvilága. Olyan tanulságos ismeretterjesztő, illetve féldokumentum sztori. Dél-Amerika, dzsungel, álarcosok, a kópián olvashatatlan feliratok (amikor spanyolul beszélnek.) A férj szegény bírja a gyűrődést, de száznyolcvan napnál ez már nem sokat ér. Az egészet a magazinérdekesség viszi: a film Csecsenföldön (aktuális jelenben) kezdődik, és mivel arra vagyunk trenálva, hogy nap mint nap rabolnak el, tartanak fogva hittérítőket, milliomosokat, újságírókat a Fülöp-szigeteken vagy Anatóliában - akárhol, híradó-kiegészítőként lesz érdekes a sztori. Láthatod, hogyan is megy ez a bolt. Már régen nem elvekért rabolnak: ahogy fejlődik az idegenforgalom, a túszszedés kiterjedt - globalizálódott - üzletág lett. Crowe is járja a világot, és minden régióban akad munkája. Ugyanakkor a film majdnem beleesik abba a csapdába, hogy a fehér emberek jók, a hispanók (vagy mások) meg gonoszak, ezért ha lőnek, senki se számolja a hulláikat. Fogyóeszközök. Nem mondanám, hogy a felállás szándékosan ilyen, de valahogy ez jön le a vászonról.

A mentést nem mesélem el, mert nem is a stratégia az érdekes. Hanem az a dramaturgiai csel, hogy ezt az akciófilmet Meg Ryan vibrálása tartja életben: ha ez a nő nem lenne ilyen izgalmas, ha nem lenne ez a lebegtetett majdnem szerelmi feszültség kettejük között, kit érdekelnének a golyók, meg a helikopterek? (Állítólag még ez a csipetnyi románc - "férjes asszonyt megérinti a szenvedély" - is sok volt az amerikai publikumnak, ezért pontozták le.) Vagy azért, mert itt minden öt percben rágyújtanak, ami ugyebár halálos bűn. Ryannek persze ez is jól áll: lábjegyzetben a régi szép időket idézi, mikor a démon még cigizett.

Nekem az a sztoritöredék tetszett, ahogy a nagy cég, amely a férjet alkalmazza, benne hagyja ezt a mérnököt a pácban: "leírja", mint költséget, mintha mi se történt volna. Amíg ment az üzlet, jó volt, most, hogy gáz van, hát istenem, nem kell mindig megváltót játszani. Ez a csipetnyi társadalomkritika elviselhetővé teszi az egyébként elkoptatott "jók-rosszak" csatáját. (Az operatőr Slavomir Idziak viszont meghökkent merész vágásaival/képeivel.)

Russel Crowe arcával lett híres. S ez az arc az emblémák változásáról mesél. Claude Van Damme hozzá képest lángvágóval faragott figura, Crowe puhának látszik, lassan mozog, pedig csak nyugodt, tisztában van saját fajsúlyával - elmúlt a virtuális macsók kora. Ez a fiú kinézetre egy buddhista szerzetes és Schwarzenegger keveréke - persze viccelek, de valahogy ilyen lett az új filmtónus: nem pengékre, bárddal faragott profilú kemény fiúkra, hanem - ha már okvetlenül - emberarcú kommandósra figyel a nő, meg a néző. Terminator light a pálya... És Hollywoodban, mint az köztudomású, az arcok mítosza meséli el, hogy mi újság a jelenben. Most például az "érzelmi intelligencia" van a levegőben, meg a menedzserkézikönyvek újabb kiadásaiban. Így jutott belőle a filmekbe is. Például ebbe.

Nem jó mozi, de van pikantériája: lezserben ismerkedhetsz a holnap sztárjaival. Mert Crowe be fog jönni.

Parno Graszt lemezbemutató koncert a Müpában február 14-én!