Emlékeznek még a maestro Cinema Paradiso című filmjére? Mondjuk én nem nagyon, legfeljebb annyira, hogy Philippe Noiret volt benne a nagyszívű öreg mozigépész, aki beengedi a nagy fekete szemével erősen néző kisfiút, felteszem Peppinót a szentélyébe, s a kölök bucira mozizza buráját, majd a végén visszatér mint filmrendező, mire nemcsak a helyi maffiózók, de a néző zsebében is kinyílik a rugós bicska. Alig kellett valamivel húsz éven túl várakoznunk, hogy az időközben Giuseppévé érő Tornatore mester nyakunkba zúdítsa egy összegző igényű vászonmunkán, hogy mi mindent is láthatott anno az a szurtos aprójószág. Mindent, minimum. Na jó, mindent, ami olasz és mindent, ami a kis Peppino születése után készült Viscontitól Pasoliniig, Fellinitől Scoláig, Rositól Olmiig, a Tavianiaktól a távirányítóig. És akkor a festői Szicília messzire szakadt díszpintyéről, Coppoláról még nem is beszéltünk.

De mielőtt belemélyednénk teljesen, hogy mit is sikerült kihüvelyeznie mindebből a famoso direttorénak, előbb tisztázzunk, mit tennénk mi, ha a Berlusconi család hirtelen megküldene 30 millió dollárral, hogy csináljunk már valami szépet Szicíliáról. Egy szép filmet, természetesen. Például perzselne benne a nap, s a poros főutcán, a napégette házfalak között 35 ezer statiszta óbégatna egyszerre, ilyeneket, hogy avanti, avanti, vai, vai, a háttérben áthaladna két pap egyenest a templom felé, s egy idős férfi kötőféken bevezetné nagy, zöldségekkel rakott kosarakkal a hátán az első szamarat, amit aztán több is követne a film későbbi pontjain. Az erkélyről kifestett nők integetnének a ragazzók felé, és mamma egy bottal kergetné a pappát, aki obszcén szavakat (culo, cazzo, puttana) kiabálna futtában, és élénk taglejtésekkel kísérné mondandóját. De ekkor a széles, térnek is beillő főutca végén nagy tömeg kanyarodna be feszes, fegyelmezett menetben. Az első sorban fehér inges fiatal férfiak, mindenütt vörös zászlók lobognának, s felcsendülne a Carmagnole (Morricone átigazításában, pánsípon természetesen), s akkor egy törpe tűzparancsot adna a fekete ingeseknek, s a fehér ingeken vörös foltok futnának szét, és a falu bolondja a trombitájából kiszórván a homokot, kicsit hamiskásan belekezdene az Il Silenzióba, ami először csak gyengén szólna, de aztán erőre kapna, s szárnyalna, majd átúszna - a Morriconéra oly jellemző virtuozitással - az Internacionáléba, ami már az északról száműzetésbe idevetett idős professore gramofonjáról szólna (Gassman adná, a professorét vagy a gramofont, hosszú vörös sálban és malaclopóban). És a kamera akkor hirtelen felemelkedne a város fölé, tenne egy lassú kört, aztán elhúzna a hegyek és Palermo felé, de még mentiben leszállna a kisváros legszélső házánál, ahol Maria (Monica Bellucci, régebben Gina Lollobrigida vagy Sophia Loren) épp a partraszálló amerikai katonák szeny-nyesét mosná a jéghideg vízben. S a citromültetvények felől az idős capo hangját sodorná felénk szél, ordítana az éhes béresekkel, hogy ne zabálják fel a herceg (Burt Lancaster akadályoztatása miatt Franco Nero) citromait, s nyomatékot szavainak az a két luparájára támaszkodó rosszarcú, öltönyös alak adna, a barátok barátai, nyilván. Aztán megjelenne az égen a felirat, hogy Fine, és mi fáradnánk a kaszszához, a Velencei Filmfesztiválon pedig ott feszítenénk Fellini egykori székében, a magyar kulturdesszant vezetője, Tóth Erzsébet és Kálomista Gábor között, s maga "A lovag", Silvio Berlusconi ajánlaná a spettabile pubblico figyelmébe szerénységünket - simán kinézne egy Arany Oroszlán, legrosszabb esetben a Rézkakas. Hazatérvén aztán lecserélnénk a kocsit.
De hát mi mi vagyunk, s nem a molto onorábiltá direttore. Aki természetesen érzékeny és kifinomult művész, ha lehet úgy (lehalkított hangon) mondani: művész, s épp ezért egészen máshogyan csinálja - bár az összeg és a Berlusconi família stimmel.

Giuseppe Tornatore úgy csinálja, hogy perzsel a nap a szicíliai kisváros főutcáján, és a napégette házak között morcsos képű kiskamaszok szaladgálnak, és a kocsma kirakott asztalainál koros és borostás, döntő többségükben hiányos fogsorú férfiak dohányoznak és kártyáznak, a téren átvág a környék sudártermetű szépasszonya, s a feketeingesek valami rosszban sántikálnak, míg a vörösök vitáznak, dettó dohányozva. A színházban egy magányos ripacs a Duce képe alatt énekel valami szívbéli nótát, s a birkákat terelő juhász a fogával felemeli az üllőt, a bámészkodók fogadásokat kötnek rá, és hamarosan elleni fog a szamár, nem folytathatjuk sajnos, pedig még fel tudnánk idézni pár igazán szép, vagy inkább azt mondanám, festői jelenetet Giuseppe Tornatore alig két és fél óra hosszú, hogy is szokták ezt mondani?, epikus áradású családregényéből. Bár mondhatnánk inkább operát, rettenetes nagyáriák véghetetlen sorát - most képzeljék, Morricone zenéjére -, amelyben megjelenik, mint mondtuk, az összes olasz rendező öszszes olasz filmje, ami a színes nyersanyag elterjedése óta napvilágot látott. És a nagyszerű Tornatorénak erről az igen impozáns halmazatról nem jutott eszébe az égvilágon semmi, legfeljebb az, hogy műve minden kockáján a könnyekig meghatódjon saját magától. Persze a nagy ívű, generációkon átívelő szemfényvesztés és mozgóképes szélhámozás, közhelypufogtatás távolról sem idegen a Cinecitta szellemétől, gondoljunk például az ugyancsak jó nevű Bernardo Bertolucci Huszadik század című többtételes dolgozatára, de mégis micsoda különbség - az legalább látszólag vérre ment (nem beszélve Vittorio Storaro fekete egeiről, szemben a soros jó kezű senki technicolorimitációjával).

Giuseppe Tornatore, Európa díjakkal sűrűn dekorált rendezője a rendelkezésére álló százötven percből gyakorlatilag egyben sem képes olyan látszatot kelteni, mintha műve játékfilm lenne: agyongyönyörűzött helyzetgyakorlatokból pedig soha nem lesz film, legyenek azok darabonként mégoly megejtők is. Egyébként nem megejtők, szemérmetlenül giccsesek.