Cserna-Szabó András: Ezt nem lehet skatulyákba begyömöszölni

  • Szekeres Dóra / LITERA

"Az én irodalmi példaképeim nem féltek attól, hogy bemocskolják a kezüket az élettel" - mondja Cserna-Szabó András, aki első regényével, a Szíved helyén épül már a Halálcsillaggal nemcsak azt bizonyította, hogy regényt is tud írni, hanem azt is, hogy továbbra sem érdeklik az irodalmi kánon által támasztott elvárások. - Szekeres Dóra interjúja.

[img id=474343 instance=1 align=left img]Nemcsak a könyv címe, hanem a megjelenése is meglehetősen szokatlan. Miért választottad ezt a régi, Albatrosz-ponyvákra emlékeztető borítót?

Baranyai András műve a borító, ez már az ötödik könyvem, amit ő tervezett. A koncepció része volt, hogy a régi Albatrosz-könyvek kinézetére hajazzon. Nagyon fontos sorozatnak tartom az Albatroszt: 1963-ban indult, és például ebben jelent meg a háború után először (óriási példányszámban) a szinte teljes Rejtő-életmű. Előtte, az ötvenes években csak a feketepiacon voltak elérhetők (elképesztő árakon) a péhóvárdok. 

1956-ban jelent meg hosszú szünet után A Láthatatlan Légió, a városi legendák szerint a kiadó komoly fenyegetéseket kapott, mert rontotta a feketepiac üzletét. Az első években keleti blokkos krimikkel, scifikkel indult, de aztán rengeteg nyugati „szennyirodalom" is helyet kapott az albatroszok között: Simenon, Chandler, Hammett, Macdonald, Christie... Sőt, később még Block és King is! Ők ma már klasszikusok. 

Minőségi ponyvairodalomról, főként persze krimiről van szó, amelyhez a magyar olvasóközönségnek mindig is nagyon ambivalens volt a viszonya. Emlékszem például, hogy nagyanyámnak az összes albatrosza megvolt, mindegyiket olvasta, hatalmas krimirajongó volt, de nem tette ki őket a polcra a Balzacok és Dickensek mellé, hanem a konyhaszekrényben tartotta őket.

És mégis mi ez a könyv? A tagline-szerű szlogen úgy szól, hogy unortodox love storyt kapunk, de az elején egy Nietzsche-idézet van, aztán pedig egy majdnem szokványos magyar kortárs regény indul el - a főhős leírja, hogy miért került válságba az élete -, ám mindez egy gyors váltással a második fejezetben átfordul egy szinte klasszikus westernbe.

Műfailag nehezen tudnám egy skatulyába belegyömöszölni. Van benne sok minden, többnyire a „magasirodalom" számára mostoha műfajok: krimi, szerelmesregény, horror, western, pornó. Minden egyszerre. És ezek paródiája is. Ráadásul a könyv két fő szála között egy idő után elkezdődik az átjárás, a western szereplői feltűnnek az írójuk, Emlék Bundás életében. Próbáltam játszani a populáris műfajokkal, azokkal a sablonokkal, amelyeket ezek a művek használnak. Nem kigúnyolni, csak játszani velük. Szétszedni és újra összerakni. Szétszedni és nem összerakni. Talán van, ahol ez humoros helyzeteket eredményezett...

Szóval az, hogy a könyv közepére, második felére nemcsak a történet, hanem a főhős is teljesen szétesik, elszakad a valóságtól és minden önálló életre kel, viccként is értelmezhető?

Hogy hogyan lehet értelmezni, azt nem szeretném megmondani. Én csak a könyv írója vagyok. Mindenki saját kedve szerint értelmezheti. Mindenesetre, amikor írtam, szerettem volna, hogy a regény humoros legyen. Szerencsére kaptam már olyan visszajelzéseket is, hogy nevettek a könyvön. 

A magyar irodalomban általában minden gyanús, ami humoros vagy szórakoztató, ennek ellenére szerintem humor nélkül nem megy. Nekem olvasóként minden kiesik a kezemből, amiben egy cseppnyi humor sincs. Persze ez a humor rengetegfajta lehet, a kafkaitól a rejtőiig. Visszatérve a regényre. Ahogy mondod, az tényleg igaz lehet, hogy a főhős fokozatosan megőrül, és ezért minden általa elmesélt történést legalábbis fenntartással kell kezelni.

[img id=452078 instance=1 align=left img]A regény elején a főhős megbízást kap Mórtól, a nagyhírű kiadó igazgatójától egy regény megírására. Emlék úgy dönt, hogy modern westernt fog írni. Nem nehéz Emlékben téged, Mórban pedig a Magvető igazgatóját, Morcsányi Gézát felismerni. Jól tesszük ezt?

Óh, persze, könnyű ezt a regényt úgy olvasni, hogy az egész rólam szól, de ez persze nincs így. Nyilvánvaló, hogy apróságokban, részletekben hasonlít rám a főhős, hiszen az ember arról ír, amit ismer, azokkal a dolgokkal rendezem be a szövegeimet, amelyek az életben is otthonosak számomra. A Király utcáról írtam például, mert azt ismerem. 

Őszintén szólva, ezt a kérdést már eléggé unom. Meg kellene tanítani a gyerekeknek az iskolában (ahelyett, hogy az írók/költők személyi igazolvány-adatait bifláztatják be velük), hogy a regény mindig fikció, még akkor is, ha egyes szám első személyben írta az író bácsi. 

Az Ádámcsutka Szép Ernőről szól? Nem tudom, de nem is érdekel. Remekmű és kész. Irodalmi alkotás, és nem az a lényeg, hogy az író hány százalékát hasznosította benne a saját életének. A magyar olvasó kicsit rá van állítva arra, hogy úgy olvasson, mintha az irodalom egyfajta megemelt Story magazin lenne. Mintha a versek és prózák csak jól vagy kevésbé jól kódolt személyes naplók lennének, amiből, ha feltörik a kódrendszert, megfejthető az író szerelmi élete, bűnei, csalásai stb.

Korábban azt mesélted nekem, hogy egyszerűen nem tudod elképzelni magadról, hogy valaha regényt írj. Nincs hozzá meg a tehetséged, mondtad.

Nem is volt hozzá tehetségem. És, hogy most van-e, azt nem nekem kell eldöntenem. Egyébként ma is novellistának tartom magam elsősorban, sokszor elmondtam mostanában a regény után. A mai napig sokkal többre is tartom a novellát, mint a regényt, mert a novella egy olyan fajta desztilláció, amely tényleg a próza csúcsát jelentheti. Érdekes, hogy nemcsak a magyar olvasó, hanem a kánon is mennyire regényközpontú: óriási írókat felejtünk el, csak, mert nem írtak regényt. Például Hunyady Sándor vagy Tömörkény István szinte teljesen ismeretlenek - pedig mindketten fantasztikus irodalmi szakemberek.

Akkor hogy jött az ötlet mégis, hogy regényírásba fogj?

Volt pár novellám egy Farsang nevű tagról, aki a Király utcában lakott. Négyet, ötöt írhattam meg belőle, el is adtam őket rögtön, de aztán valahogy nem hagytak nyugodni. Elkezdtem ezekkel az írásokkal újra szöszölni, pakolgattam őket ide-oda, és akkor rájöttem, hogy ezek nem novellák, hanem valami nagyobb terjedelmű dolog részei. Aztán elindult bennem egy western-történet is, és akkor már nem volt menekvés, tudtam, ezt nem fogom megúszni, muszáj leszek regény írni belőle. Csak azt nem tudtam, hogy hogyan kell csinálni.

És mit csináltál? Megkérdezted a többi írót, hogy hogy csinálják?

Igen, pontosan így történt. Felhívtam Bartist, megkérdeztem, hogyan is kell regényt írni, ő elmondta, aztán már ment minden, mint a karikacsapás... Vagy talán mégsem... Ültem az íróasztalnál és írtam, húztam, kivágtam, bevágtam. Szóval dolgoztam. Gondolom, mások is így csinálják. Amikor már kilóra megvolt a történet, úgy két vagy két és fél év után, el kellett vonuljak összekalapálni. Elmentem Kolozsvárra fél évre és csak ezzel foglalkoztam. 

Ahhoz, hogy tablóban lássam az egészet, kívülről, ahhoz, hogy naponta nyolc-tíz órát foglalkozhassak a regénnyel, ki kellett lépnem az életemből, el kellett minden mást engednem. Kolozsvár erre volt jó: ott reggel kilenckor-tízkor már a könyvtárban voltam, ötig írtam, utána átmentem a kocsmába, ott még apró dolgokat javítottam, vacsoráztam, majd kilenc felé megjöttek a barátaim, dumáltunk, ittunk, aztán éjfél felé hazamentem, és másnap ismétlődött ugyanez, fél éven keresztül.

[img id=474346 instance=1 align=left img]Ennek ellenére még mindig meglehetősen lekerekítettek a regény fejezetei, sokkal széttagoltabb, mint amit egy regénytől elvárnánk.

Lehet, hogy látszódik rajta a novellistaságom. Hogy ki mit vár el egy regénytől, az már nem az én dolgom.

És mit gondolsz arról, hogy vannak, akik azt róják fel a könyv hibájául, hogy szándékoltan nem megy igazán mélyre? Inkább használja ki a humor által adott helyzeteket, minthogy drámai legyen.

Nézd, én abba nem szólhatok bele, hogy valakinek tetszik a könyv, vagy sem. Abba sem, hogy miért találja elhibázottnak. Nem igazán tudok mit kezdeni a "mély" szóval se. Mi az a "mély"? A "mélység" magasabb rendű dolog, mint a humor? A humor nem lehet drámai? Nem tisztem a saját könyvemet védeni, ilyen nincs, de szerettem volna, ha humor mellett van benne mélység és dráma is. Ha nem így van, elnézést kérek.

Bánt ez téged, hogy mást várnának el tőled, mint amit nyújtanál?

Lehet, hogy teátrálisan hangzik, de soha nem akartam megfelelni az irodalmi elvárásoknak. Azt hiszem, ez látszik is a könyveimen. Azt, hogy kapok hideget, meleget egyaránt, már nagyjából megszoktam. Az viszont bánt, amikor azt érzem, hogy már eleve elutasító és rosszindulatú egy kritikus a könyvvel, csak azért mert ez egy ilyen "vicces ponyvaizé", ennek majd jól odacsapunk a magaskultúra és a jóízlés nevében. 

Én (sem mint író, sem mint kultúrafogyasztó) nem így osztom fel a világot: elitkultúrára meg ponyvára. Nem hiszem, hogy lenne „mély" irodalom és „humoros" irodalom, és az egyik értékes lenne, a másik pedig szenny. Én a Slayert ugyanúgy szeretem, mint Mozartot, nem gondolom, hogy az egyiket fel kéne tenni a polcra, a másikat viszont bezárni a szekrénybe, mint a nagyanyám tette. 

Azt látom, hogy van egy ki nem mondott elvárás a „szépirodalommal" szemben, hogy maradjon meg „szépnek", vagyis érintetlennek, éterinek, emelkedettnek, mélynek, komolynak, bonyolultnak... Ahogy Babits írta száz éve: az irodalom trónszékére „Unalom szentségét" ültették. Hogy miközben szügyig járunk a popban, a szépirodalom maradjon meg tisztának, ne mocskoljuk be krimivel, pornóval, humorral, élettel stb. 

Én ezzel nem értek egyet, szerintem nem lehetünk ennyire finnyásak. Az én irodalmi példaképeim nem féltek attól, hogy bemocskolják a kezüket az élettel. Gondoljunk csak Rabelais-ra, Boccaccióra vagy Hašekra. Szoktam mondani, hogy ha ezek a szerzők magyarnak születnek, megszívják. Úgy járnak, mint Rejtő, kivezetik őket a szépirodalomból.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu