Csontváz a szekrényben

  • Csáki Judit / Mancs

És nem is egy, hanem egész csontvázhadsereg dől ki a szekrényből, amikor a dán Hansen família a családfő ötvenedik születésnapját ünnepli. Hazajön a három felnőtt gyerek, turbófokozaton működik a személyzet, kicsípve mindenki, még a terített asztal is - becsípve meg csak később lesznek.

David Eldridge Az ünnep című darabot a Thomas Vinterberg rendezte Születésnapból írta; ütős kis film volt ez, megtestesíteni hivatott a Dogma filmcsinálói téziseit; a megtestesítésre nemigen emlékszem, a filmre annál inkább. De nem fogom iderángatni többet: Eszenyi Enikő rendezése a Pesti Színházban a saját lábán áll, nem a Vinterbergén.

A külsőségek sugallta harmónia - melyben amúgy döntő része van a látványnak, azaz Füzér Anni világos fával burkolt "dobozának"; skandináv karakter - már az első percekben repedezni látszik: az elsőnek felbukkanó gyerek, Christian eleganciája, szolid modora sejteti, hogy ő lesz a konfliktus kirobbantója, a második gyerektől, az izgága, túlfűtött Helenétől csak kiszámíthatatlanság várható, a harmadik meg, Michael, már első ránézésre modortalan fenegyerek. Ha nagy robajt várunk, hát nem fogunk csalódni...

A nagy robajnak persze előfeltétele, hogy a családfő - és csatolt részként, afféle művégtagként működő felesége - erős bástya: nemcsak tekintélyelvű, hanem tekintélyes atya, aki egyebek mellett a felhalmozott anyagi jóléttel is uralkodik gyermekein. A megmaradtakon mármint: a negyedik, Christian ikerhúga ugyanis nem sokkal a születésnap előtt öngyilkos lett, beleölte magát az elegáns ház elegáns fürdőkádjába, s hogy pontosan miért, arra a család nyilvánossága előtt ezen az ünnepen derül fény.

Eszenyi világos vonalvezetésű rendezésének egyik pillére Christian és az ő eltökélt küzdelme a leleplezésért. Kamarás Iván alakításának vannak erősebb és gyöngébb ívei; az erősebbek kétségtelenül azok, amikor egy vagy több emberrel megütközik, márpedig sokszor ütközik. Első ünnepi köszöntője - és egyben első apaleleplezési kísérlete - késleltetett bomba, amely lehetőséget ad a család többi tagjának és a személyzetnek arra, hogy egy időre még zárja sorait.

A másik pillér maga az apa: Hegedűs D. Géza ezernyi színnel hozza a despota és joviális családfőt. Oly kerekre formálja, hogy minden nyíl kicsorbul rajta - az alakítás ereje, hogy nem vetíti előre a figura végzetét. Erős kézzel fogást talál a lázadón - mindaddig, míg végül lehetetlenné válik a látszat fönntartása, és tornádóként pusztít az igazság.

E tornádóban jelentős szerepe van a másik fiúnak, Michaelnek - ő a harmadik pillér -, akit Pindroch Csaba szép lassan növeszt föl hisztérikus rebellisből számonkérő ítélet-végrehajtóvá. Az apa egykori - két gyermeke ellen elkövetett - szexuális agressziójáért fizikai, majd lelki bosszút áll.

És az előadás nagy erénye, hogy nem jók és rosszak csatáznak benne; nem az ősgonoszt győzik le az ártatlanok. Hanem elrontott, áthazudott, kudarcos életek kapcsolathálója rendeződik át - ki-ki továbbra is nyugtatót szed majd, mint a fekete férfiak szerelmében utazó, labilis idegrendszerű lány, Helene, akit Hegyi Barbara visszafogott eszközökkel s a kiemelt pillanatokban hatásosan alakít. Vagy továbbra is a portóis üvegbe kapaszkodik, ha támaszra van szüksége, mint az anya, akinek csöndes-bátor szembefordulása a férjével már nem hozhat örömöt, legföljebb némi belső nyugalmat. Vagy szorong tovább, mint a legfiatalabb fiú felesége, Mette, aki tudja: nem csak a szexuális zaklatástól lehet pokol egy család élete.

Hansenéknál a személyzet tagjai is valóságos családtagok: a szobalány, a pincérnő, a szakács, az alkalmi ceremóniamester, a muzsikus nemcsak tanúi, hanem szereplői az összeomlásnak. Melyben nemcsak a régmúlt bűntettei, hanem "tegnapi" hazugságok, csalások is kiderülnek, és a romok mindenkit maguk alá temetnek. A danse macabre-ba, rasszista alkalmi családi kórus üvöltözésébe, verekedésbe és részegségbe torkolló ünnepi vacsorát és éjszakát követő másnap reggel, a fékezett habzású "kérem a vajat", "tessék a lekvár" típusú merev asztali fecsegések a maguk tompa szürkeségével kétséget sem hagynak afelől, hogy a katarzis ezúttal elmarad.

Eszenyi rendezésének transzparenciája mindazonáltal messze felülemelkedik a realista családi purparlén. Térben elmozdított dialógusok és mozgások, avagy épp ellenkezőleg: egy térbe sűrített párhuzamos jelenetek adnak távlatot a történetnek - nyomatékot pedig a szigorú színészvezetés. Jó együttes teljesítményt látunk: Hajdu István görcsösen igyekvő ceremóniamesterétől Bodor Böbe karakán-rezignált Mettéjén és Fesztbaum Béla neurotikus Poulján át Juhász István rezonőr-Kimjéig vagy Danis Lídia tétova cselédlányáig. Halász Judit az alázatba beletört feleség szerepében megrendítő, kivált, amikor olyan, mintha lázadna: virtuális öngyilkosság ez. Mert hát semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy ez a padlóra került sátán, akit Hegedűs D. Géza még vereségében is monumentálisnak mutat, kezébe kaparintja még a hatalmat, legalább egyszemélyes "udvartartása", a felesége fölött. A többiek meg vihetik a nyomorúságukat, amerre látnak...

Pesti Színház, október 9.