Ráérő filmpublicisták néha kacérkodni szoktak a gondolattal: mi lenne, ha valamilyen csoda folytán feltámadnának a halott klasszikusok? A kérdés értelmetlen, a csapongó képzeletet azonban fölösleges palackba zárni. Essünk bele mi is a fantáziálás bűnébe, és gyarapítsuk a variációkat. Andrej Tarkovszkij bizonyára összevonná a szemöldökét, mert már azok is mesterüknek tekintik, akik a köszönését sem fogadták; Alfred Hitchcock elámulna egyre tehetségtelenebb követőinek népes csapatán; Charlie Chaplin konstatálná a humor megmerevedését. És ha netán megint felvevőgép mögé állnának a hajdani nagyságok? Griffithnek alig kellene átigazítani a Türelmetlenséget, hiszen a mű mondanivalója változatlanul időszerű, a neorealisták nyilván bevilágítanának a mai tömeges nyomor zugaiba, Fritz Lang meg a modern kor metropolislakóinak szorongását vizionálhatná a vászonra.
Walt Disneyt se hagyjuk ki a játékból, bár ami azt illeti, az elég régen eltávozott varázsló kultusza a mozitörténet újabb korszakaiban is töretlen. Szüntelen reneszánszát nemcsak a folyamatos felújítások táplálják (nemzedékek nőnek fel a Hófehérkén), hanem az a gyakorlat is, hogy világát, stílusát, módszereit buzgó rajzos hadseregek katonái örökítik át megállás nélkül - megajándékozva a nézőket azzal az illúzióval, hogy az animáció királya a mai napig ki se tette a lábát a stúdióból, hiszen évről évre menetrend szerinti gyakorisággal jelennek meg munkái a moziban. Közben azonban a műfaj más színekkel gazdagodott és bonyolult tartalmakkal telítődött. Disney álombirodalmának a mostani értékrendben már nem a csúcsok csúcsán van a helye; olyanok is akadnak, akik könyörtelenül kirekesztik az esztétikum mezsgyéiből az iskola mozgalmas meséit. Az elutasító arisztokratizmus aligha lehet vezérelv a minősítésben. Disneyt meg az új Disneyket lehet szeretni vagy túlhaladottnak tekinteni, de hát vegyük tudomásul: a Mában is folytatódhat a Tegnap, ismert - és agyonnyúzott - témákban és technikákban is lehet tisztes színvonalat képviselni.
Mindezt azért fejthettük ki ilyen részletességgel, mert a hét Walt Disney-premierjéről, a Goofyról elég röviden szólnunk. Ez a sokadik változata a különféle sorozatokban, folytatásokban, képregényekben, tévés tízpercesekben stb. csetlő-botló figura kalandjainak. Az egykori Dippy Dawg képviselte már az átlagembert, volt sportfenomén, s mint egyik szülője mondta: általában azt a fajta személyiséget testesítette meg, aki mindent hosszasan megfontol, aztán pedig elbaltázza a tetteit. A sztori két hőse a ""négyballábas, ügye- és eszefogyott" eb, Goofy és Max névre hallgató csemetéje. A gyerek szíve a bájos Roxanne-ért hevül, a papa azonban vakációzni viszi a srácot. Micsoda konfliktus! A fiú füllent egy nagyot, mivel senkit sem akar megbántani. A szokásos fordulatokat követően persze minden elrendeződik. Jár a gyerekeknek a happy end.
A cselekmény eléggé vérszegény, az animátorok viszont mindent elkövettek, hogy tisztességesen felöltöztessék. Honnan vették a muníciót? Természetesen a kimeríthetetlen Disney-arzenálból. A karakterek a szokásos "egyenruhában" feszítenek (jó fej a lány papája, aki rávicsorít a félénk udvarlóra). A songok hangulatosak. A technikai megvalósításra a "korrekt" jelző illik leginkább.
A filmben kétszer is elhangzó barkochba: "Férfi?", "Walt Disney" mindemellett a mítosz ápolásának nem a legelegánsabb formája, inkább reklámfogás. Kimaradhatott volna. És ha visszatérünk a jegyzetünk elején exponált kérdéshez, a Goofy ürügyén megkockáztatunk még egy feltételezést. A Pinocchio, a Bambi és a többi örökzöld mozidarab megteremtője - noha eléggé ragaszkodott a maga normáihoz - 1996-ban valószínűleg jobban alkalmazkodna a friss divatokhoz, a lezserebb megjelenítéshez. Walt Disney, ha köztünk lenne, talán már nem tipikus Disney-filmeket készítene. Mivel azonban csak a szelleme van köztünk - de az elpusztíthatatlanul -, Kevin Lima, a Goofy rendezője és társai megállítják az időt. Disney filmográfiáját tovább írják Hollywoodban.
