Kárpáti Péter Díszelőadás című regénye nem hagyományosan kínálja magát a színpadi feldolgozásra. De úgy tűnt, mikor a Bárka előadása után újra elővettem a könyvet, hogy regényformája csak álca, és mégiscsak drámát írt Kárpáti.
A Díszelőadás összetettségét szinte egészen kibontja a színpadi változat. A regény erőteljes, agresszív közvetlensége, ahogy az olvasójához szól, felszólít arra, hogy a színészek együtt játsszanak a közönséggel. Ez működik a kiszólásokban, mikor Hőgyes a "hatalmas, európai, tudományi csönd"-et illusztrálja a közönség hallgatásával, vagy felhívja figyelmünket (illetve - elméletileg - csak a férfiak figyelmét) a mellettünk ülő személy (illetve nő) iránt ösztönösen kialakulandó szexuális vonzalomra, amennyiben "egybezárva" lennénk velük véletlenszerűen "az illatos szénán vagy a házasság szociális ketreczében"...(Figyeltem: majd mindenki - nemétől függetlenül - pár pillanatig várt, aztán jól megnézte magának a szomszédját...Én is.) Ugyanígy beválik, hogy Hőgyes a színpadi hatásról szóló fejtegetéseit a villany le- és felkapcsolgatásával propagálja. Hasonló szándékot sejtetnek az erőszakosabb kapcsolatteremtési kísérletek is, de nemigen érik el a céljukat. Az egyik önként vállalkozó megvacsoráztatása (megfertőzése a kóbor vírussal), vagy a legerősebb vírus elterjesztése kézfogásokkal, a nézőt inkább kivezeti az előadás világából: a "fertőzöttek" nem azért lesznek feszültek, mert a bőrükön érzik a Vírust, hanem azért, mert a szereplési helyzet zavarba ejti őket, és idétlenül vihognak magukon/egymáson, veszettséget, védőoltást, Pasteur Lajost rég feledve. A nézők talán hajlandóbbak lennének együtt játszani, ha szépen előkészítenék/elmagyaráznák nekik (ahogyan Hőgyes teszi ezt a regényben): nem az a cél, hogy váratlanul kínos helyzetbe kerüljenek, hanem hogy közösen éljük meg/játsszuk el mindnyájunk szívügyét, a "mi történetünket"!
Az előadás egésze mégiscsak megteremti ezt a légkört, és ebben nagy szerepe van Gazsó Györgynek. A könyv beszélőjénél is közvetlenebb, lelkesebb, szeretetreméltóbb - vagyis maximálisan kihasználja a színház minden lehetőségét. Közben felmond egy könyvet, ráadásul egy pillanatra sem feledkezve meg a szöveg archaizáló nyelvezetéről. A régies beszéd (írás) még közelebb hozza Hőgyes figuráját; a tudomány kedvesen naiv (és mégis zseniális) elidegenedés előtti állapotát idézi fel. (Minden alkalommal élvezet hallgatni, ahogy Gazsó kiejti lelkesen, komolyan, és nagyon szeretetreméltóan a "buvár" szót, így rövid "u"-val...) Az archaizáló nyelv persze nemcsak közel hoz, hanem el is távolít: kényszerít minket tegnap és ma összevetésére. Ez már az előadás első perceiben megtörténik: Hőgyes az aznapi dátumot írja fel a táblára, így:
márc. 1.
Aztán kiegészíti:
. 1904. márc. 1.
Ma is, tegnap is, tegnapelőtt is és holnapután is érvényes minden, amit itt látunk. Érvényes a Minden, amit itt látunk. Egy beszélő és egy esemény helyett tudomány, politika, művészet, szerelem, élet, Teremtés. Mert ez egy Díszelőadás. Így értve a Bárkán is díszelőadást tartottak: a regény sokféle szála kavargott a színpadon.
Ott helyben megképződött a 27 órás történetünk, a színházi történet, és egyben az élet mint történet , amely így terjedt csak igazán "szájon át", sokkal inkább, mint az írott változatban.
Megképződött a szerelem története is, mert ez a Vírus nem csak az élet, de a szerelem vírusa: az egyik legjobb jelenet az, amikor Hőgyes megfertőzi Marit, és Mari is megfertőzi Hőgyest; és még mielőtt az egész giccsé válna, elhangzik a poén:"... ki volt azon szép, új ragály kútfeje... a PASTEUR LAJOS!" A tudományos állatkísérletek embertelensége is előkerül, ember és állat azonosításában. Kegyetlenségünkkel szembesít, hogy minket is úgy figyelnek, ahogy mi figyeljük kísérleti állatainkat. A tudósok ketrecbe záródnak, a gépeket pedig (nem úgy, mint a regényben) Hőgyes saját magán próbálja ki. Így még erősebb a párhuzam: a tudós (az ember) maga is csak kísérleti alany. A nagy kísérlet, az élet kísérletének alanya. A teremtés pedig a legnagyobb kísérlet, és minden kísérlet teremtés, így a tudós teremtő is, élet-halál atyja, akinek kezében van a farkas fej: élet és halál vírusa.
Minden, amiről szó esik, élvezetes, (a szó jó értelmében) teátrális formában kerül elénk. Csak a legelső rész "könyvtöménységű" (ezért Hőgyes mentegetődzik is...), aztán (megint csak jó értelemben) lazul a szöveg, kép lesz belőle: szemléltető és (meg)szemlélhető (-endő!) előadás. Úgymint megelevenedett bosnyákok, horrorisztikus vizsgajelenet, csetlő-botló Farkas Zsigmond.
Végül gyilkosos játék, egy Díszelőadás befejezése.
