Magunk közt szólva: nagy öröm, hogy megnyerte kategóriáját Cannes-ban Mundruczó Kornél filmje, még nagyobb öröm, hogy ráharapott a nemzetközi forgalmazás, akármit is jelent ez majd nézőszámban és bevételben.
De azért a Fehér isten nagyon rossz film. Minden, amúgy ravasz rendezői provokáció, hogy vajon a magyar társadalom szembe tud-e nézni a filmmel és annak üzenetével, csak tehetséges kísérlet arra, hogy ügy legyen, fölébredjen a befogadói lelkiismeret. Nem társadalomként nehéz szembenézni a Fehér istennel, hanem nézőként. Mert amit kapunk, az sajnos unalmas, sajnos bicegős, sajnos lapos. Ha nem volna benne néhány emlékezetes snitt, a kutyák nagy száguldása, vagy az utolsó kép, a félkörben fekvő állatok, és a félkör gyújtópontjában fekvő két ember, akkor az egész mozi gyors megnézés után máris mehetne a feledésbe.
Hogy nagyban rossz, az talán még nem is volna olyan nagy probléma. Végül is: mi a nagy? A cselekmény vagy annak értelmezése? A történet nem nagyon bonyolult, az emberek kegyetlen és értelmetlen szabályokat hoznak, amelyeket hasonlóan értelmetlen oknál fogva megpróbálnak betartani, így aztán száz vagy többszáz keverék kutya kerül menhelyre, a menhelyről az utcára egy különösen értelmes társuk, Hagen vezetésével. Az állatok pedig már nem szabad elvonulást szeretnének, hanem bosszút, amit többé-kevésbé meg is kapnak, míg a folyamat egy emberi vagy állati, zsigeri vagy művészeti okból váratlanul meg nem akad.
Ennél a pontnál is talán zavaró, hogy túl sok az előkép, 101 kiskutya és Gladiátor, Spartacus és A madarak, ezek a filmek is mintha ugyanezen téma körül járkálnának, hol inkább az érthetetlenség és az ebből fakadó rettegés, hol az érthetőség és a hagyományosan emberi történet szintjén, tehát érdemes egyet rugaszkodnunk az általános felé. Az emberek különböző okoknál fogva kivetik maguk közül saját társadalmuk bizonyos elemeit, kegyetlenül bánnak velük, de eljön majd a bosszú, a felkelés, a visszacsapás, és nem biztos, hogy a 2. magyar rapszódia elég visszatartó erővel bír majd.
Amint megfejtettük az üzenetet, vagy ha megfejteni nem is kellett, de legalább vettük, mint a társadalom tagjai, amelynek van bátorsága szembenézni vele, máris ott üldögélünk egy kutyás-kislányos ostoba filmben, amelyben elfelejtették megírni rendesen a dialógusokat, amelyben senki sem viselkedik természetesen, senkinek nincs egy valósnak ható mondata, és ezt azzal kellene magyarázni, hogy ingerült a körülöttünk lévő világ. Pedig csak a körülöttünk ülő néző ingerült, amikor ezeket a képtelen helyzeteket látja, a Volvo terepjáróval közlekedő vágóhídi húsellenőrt, akinek annyira illogikusak a reakciói, annyira megkonstruálatlan a világa, a személyes tárgyai, lakása, hogy annál már csak a kislányához és annak kutyájához való viszonya érthetetlenebb. Minden színész mélységesen a tudása alatt teljesít, leszámítva Thuróczy Szabolcsot, aki nem mélységesen, csak alatta. Értékelték Cannesban a filmet, és ez csodálatos, de rajtam kívül senkit nem bánt, hogy a legtehetségesebb szereplő a kintiek szerint Body volt, az eb?
