Egy anya bosszúja örökké tart

Sok újdonságot nem ígér: elhagyatott romos ház, nyikorgó bútorok, állandó félhomály, sírkövek, erdők és mocsarak, hátborzongató gyerekrajzok és halott szemű porcelánbabák. Amit ígér, azt viszont maradéktalanul teljesíti. Eltűnőben lévő történetek, melyeknek emlékét csak besárgult fényképek őrzik, elfeledett kísértethistóriák,  amelyek egyszer csak végzetesen ijesztő valósággá válnak.

 

Az 1983-as Susan Hill regény számos színpadi rendezést megélt már, illetve 1989-ben egy tévéfilm, majd kis szünet után, 2012-ben a Gyilkos kilátásokkal befutott James Watkins futott neki a szellemházban játszódó balladai történetnek, A fekete ruhás nővel. Daniel Radcliffe is közrejátszott a film – számszerűsítve 127 millió dollár bevételt hozó – pozitív fogadtatásában, a siker kulcsa azonban nem csak az egykori varázslótanonc feltűnésével magyarázható.

A balladisztikus alaptörténet sokak számára megragadó: Alice Drablow, a mára már omladozó ház egykori tulajdonosa és nővére, Jennet Humfrye konfliktusa áll a háttérben. Alice mentálisan nem tartja épnek nővérét, ezért születésekor elveszi tőle fiát, Nathaniel-t. A kisfiú azonban megfullad a környéket körülvevő mocsárban, amiért Jennet Alice-t okolja. Nem tudja feldolgozni a tragédiát, ezért öngyilkosságot követ el a házban, és megfogadja, hogy soha nem fog megbocsájtani Alice-nek. Azonban nem elégszik meg ennyivel: mivel saját gyermekét elszakították tőle, ezért tehetetlen bosszúja az idők végezetéig szedi áldozatait.

A James Watkin-féle rendezés Alice halála után veszi fel újra a cselekmény szálát, Daniel Radcliffe a század elején, ügyvédként utazik le a házhoz a hagyatéki ügyeket intézni. A Tom Harper-féle második rész, már jóval később, a második világháború idején zajlik, amikor is Londont bombázások érik, így védelmi célból a kormány által kisajátított Eel Marsh házban egy kisebb iskolai csoportot szállásolnak el, akiket Jean Hogg (Helen McCrory), az iskola igazgatója és Eve Perkins (Phoebe Fox), a fiatal és csinos tanárnő kísér. A szigetország egy elzárt helyére, Crythin Giffordba érkeznek, melyet egyik oldalról a végtelen és kiszámíthatatlan tenger, másik oldalról sűrű erdő szegélyez. A szigethez vezető utat dagálykor ellepi a tenger, a sűrű erdő is tartogat a film során meglepetéseket a számunkra.

A leginkább tévésorozatairól ismert Tom Harper (Démonvadász – Az utolsó Van Helsing, Ez itt Anglia ’86, Kívülállók, Birmingham bandája) korábbi munkásságához tartozik a Drágaságom című thriller és legújabb háborús filmje, a War Book. A fekete ruhás nő második részében, a thriller és a háború is nagy szerepet kap. Hogyan lehet fokozni a feszültséget és a szorongást, ha nem azáltal, hogy a világ egyik legpusztítóbb háborúnak idejét jelöli meg a cselekmény időpontjául? A természetfeletti a valóságot bekebelezi, és az elmén elhatalmasodik. A felfoghatatlant, a magyarázat nélkülit a felnőttek számára a háború jelenti, de a gyermekek sem maradnak érintetlenek.

A film gyanútlanul vezet minket a visszafordíthatatlan végzet felé, a játékidő egyharmadánál elgondolkodunk, egyáltalán horrorfilmre váltottunk-e jegyet. Gondosan körülírja a szereplőket, megismerkedünk jellemükkel, a vidéki házba érkezéssel sem kezdődik el a halálra rémisztgetés automatizmusa. Harper alkalmat ad arra, hogy a szereplőkkel felfedezzük a lidérces környéket, lakatlan épületeket, erdőt és rejtett szobákat. A ház berendezései és főleg a film során előkerülő játékok (betört  arcú porcelánbaba, csörgő majom) gótikus beütéssel bírnak, amely megidézheti bennünk A kör, az Árvaház, Az ártatlanok, vagy a Más világ hangulatát egyaránt.

Az eszünkkel már jól ismert, de a testünk számára állandó újdonságként ható hirtelen vágások zsigeri erővel bírnak, a kivárások és a késleltetett, lassú kameramozgások, a képen kívüli tér megalapozott használata (Eve visszatérő álmát fokozatosan fejtjük meg, a lényegi pontoknál kezdetben arcára visszavágva lemaradunk a szeme előtt zajló cselekményről) mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a feketébe öltözött nő történetének folytatása megállja helyét a műfajában. Az erős női szereplők szintén nagy hangsúlyt kapnak, a veszélyeztetett helyzetben minden erejével küzdő női alakok gyakran feltűnnek a horror műfajában (Rosemary gyermekei, Árvaház).

Annak ellenére, hogy nem  a műfaj megújítását célul kitűző filmmel van dolgunk, olyan élményben lehet részünk a vászon előtt ülve, amelyet sokáig nem felejtünk el. Nem csak a sokkoló képek égnek a retinánkba a megtekintést követő pár napra, hanem katalógusszerű felépítése által, teljes élményben lehet részünk a horror műfaját illetően. Ha eddig nem féltél valamilyen csoda folytán a sötétben, akkor csak óvatosan a megtekintésével…

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu